A szív hídjai

Madison megye fedett hídjai
 közül az egyik..

Felborult a világ. Generáció és generáció közt akkora a különbség, mint még soha. Szegény nagymamám már attól neheztelt, ha ki volt engedve a hajam, és nem szépen befonva, ahogy illik. Mit szólna akkor most a mai világhoz, ahol a válás olyan napi téma, mint a kenyér áremelése. Ettől függetlenül örülök, hogy ebbe a korba születtem, mert a lázadó természetemnél fogva, máglyán égettek volna el, ha ötven évvel ezelőtt születek.
Tény és való, hogy a házasság szentsége teljesen mást jelent a mi generációnknak, mint a szüleinknek-nagyszüleinknek. Viszont nem feltétlenül rosszat. Én nem ragaszkodom minden áron ahhoz, hogy egy házasságban mindent el kell fogadni és ha netalántán menet közben rájövünk, hogy mégsem a párunk a nekünk szánt fél, akkor mellette kellene maradni. Szerintem a problémát, mint oly sok mindenben, az önismeret hiánya okozza. Hogy úgy megyünk hozzá valakihez, hogy nem ismerjük magunkat, az igényeinket, hogy nem mérjük fel, melyek azok a dolgok, amikről hajlandóak vagyunk lemondani egy házasságban, de melyek azok, melyek nélkül nem tudnánk élni...
A szív hídjai egy fantasztikus és emberi alkotás. Az alaptörténettől kezdve a színészek játékán át a rendezésig áthatja professzionizmus. A történet egy átlagos amerikai kisváros családi életével kezdődik. Francesca (Meryl Streep) útjára engedi férjét és két tinédzser lányát a hétvégi vásárra. Mivel Francesca élete a háztartás körül forog, alig várja, hogy egy kicsit egyedül legyen, és nyugodtan lazíthasson. Mikor megáll egy kocsi a háznál, Francesca útba igazítást ad az idegennek, Robertnek (Clint Eastwood), aki a National Geographic fotósa, és a Madison megye fedett hídjairól jött készíteni fotósorozatot. Együtt utaznak a autóban a két mérföldre lévő hídhoz, és mint ahogy két idegenhez illik, feltérképezik egymást. Francesca bizalmatlan, de a szikra már felcsillant, nincs mit tenni. Valami elindult, és szépen lassan közelítenek egymás felé. Aznap este megvendégeli Francesca Robertet, és egy jót beszélgetnek. Nem láttunk sokat Francesca családi életéből, de egyből érezhető, hogy Roberttel felszabadultabb, és inkább önmaga lehet, mint a családja előtt.
Az alatt a négy nap alatt, amíg Francesca családja távol van, nem tud gátat szabni magának, és szabadjára engedi a férfi iránt kialakult vonzalmát, ami kölcsönös. Olyan pillanatokat élnek át együtt, mint még soha azelőtt.
És most nézzünk mélyen magunkba, és mondjuk azt, hogy még sosem voltunk olyan helyzetben, hogy másra vágytunk, mint ami volt. Ha nem is házasságon belül, de már kisiskolás korunkban is megeshetett, hogy igazából Tomira vágytunk, miközben Pistivel leveleztük végig az órát. És ez nagyon rossz érzés, ha kicsiben, ha nagyban játszódik le az emberben. Bevallom, nekem volt tinikoromban, hogy jártam egy fiúval, miközben a haverjába voltam beleesve. utólag visszagondolva, olyan naivan álltam a kérdéshez, de persze a barátom haverja összejött az akkori legjobb barátnőmmel, úgyhogy elmondhatom, hogy ez már egy brazil szappanoperához hasonlít. De az érzés mégis ugyanaz marad, hogy másvalakire vágyunk, miközben nem vele köteleztük el magunkat. Pokoli..
Francesca és Robert, ahogy közeledik a negyedik nap vége, egyre inkább magukba fordulnak. Robert megkéri Francescát, hogy tartson vele, szökjenek meg együtt. Francesca már összecsomagol, de mégis képtelen otthagyni a családját. A félelem, hogyha menet közben mégis csalódnának egymásban, visszatartja. Azt sem tudja, hogy a férfi ugyanazt érzi-e, mint ő, teljesen összetörve, pánikba esve ül és gyötrődik, mikor Robert azt mondja neki, hogy ilyen bizonyosság, csak egyszer van az életben, már aki megtalálja...
Mit tehet az ember ilyen helyzetben? Régen ez nem lehetett kérdés, maradni kellett, és beletörődni, de ma már teljesen más világot élünk. Ma már megtehetjük, hogy szembe nézzünk azzal, ami nem megy, és változtatunk rajta. És mégis, rengeteg pár él körülöttem, akik nem boldogok. Kényszerből, megszokásból, elvárásból együtt maradnak párjukkal.
Én hiszem azt, hogy az én társam, nekem az igazi, és csak remélni merem, hogy ő is gondolja-fogja gondolni, különben nem mentem volna hozzá feleségül. De mégis, a mai világban semmi sem garantálja azt, hogy mi együtt fogunk megöregedni, csak bízhatom benne, és megtehetek mindent, hogy ő boldog legyen mellettem, és ő is nekem, hogy én is boldog legyek mellette.
Fiatalabb koromban azt mondták, hogy majd ha házas leszek másképp fogok gondolkodni a szerelemről, a kapcsolatokról, amikor azt hittem, hogy a szerelem örökké tart, ha megtaláljuk az igazit, és ha boldogtalanok vagyunk, és a párunkat ez nem érdekli, akkor egyszerűen nem érdemel meg minket és ott kell hagyni.
Én ezt most is így gondolom. És ha fordított esetben a társam úgy érezné, hogy nem boldog mellettem, mindent megtennék, hogy ez megváltozzon, de ha akkor sem lesz jobb, akkor mindenáron nem fogok ragaszkodni hozzá, mert így akkor az esélyét venném el attól, hogy valaha még boldogok legyünk, együtt- vagy külön.
Meryl Sreep és Clint Eastwood fantasztikusan ábrázolták ezt a fajta vívódást és gyönyört egyszerre.
Először 20 évesen láttam ezt a filmet, és egyáltalán nem értettem, hogy miért választja Francesca a családot, ahol ő nem sokat számít, azzal szemben, amit Robert adhat neki, ahol ő jelenti a világmindenséget. Azért maradt ott, hogy 20 évvel később, a férje, a haldokló ágyán megvallja neki, hogy tudja, Francesca többre vágyott, de annyira szereti, hogy nem tudott volna nélküle élni? Feláldozni az életünket egy olyan emberért, akit nem tiszta szívből szeretünk? Ezzel nemcsak magunkat csapjuk be, hanem őt is. Szerintem..
 Most, 12 év elteltével sem értem, és őszintén megmondva, azt kívánom, hogy sose értsem meg, mert akkor minden, amiben hiszek, semmit nem fog érni. Hiszek a szerelemben és a boldogságban,  szerintem az ember célja alapvetően a boldogság keresése.