Ha a férfi igazán szeret..

Andy Garcia és Meg Ryan

Arra gondoltam, hogy megpróbálom nem túl "csajosra" írni ezt a blogot, hogy mindenkinek tetsszen, de nem tudom magam megtagadni, úgyhogy "kénytelen" vagyok ismét egy drámai témához nyúlni. 

Az alkoholizmus. Ez egy olyan ügy Magyarországon, ami talán csak az utóbbi 1-2 évtizedben vált fontossá. A mi apáink és anyáink még nem voltak annyira tudatosak, hogy azt mondják: "Azért, mert te iszol apám, én nem akarok, én másképp akarom csinálni". 

Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy miben más a mi generációnk az előző generációkhoz képest, ha nem abban, hogy sokkal műveletlenebbek vagyunk.. Feldühített ez a kérdés, hú, de még mennyire. Viszont most már tudom a választ is. Lehet, hogy a mi generációnk nem rendelkezik olyan szintű művészi, irodalmi, történelmi tudással, mint az elődeink, mert egy sokkal felgyorsultabb, másabb világot élünk, de mi sokkal tudatosabban élünk, és szeretnénk élni. Számunkra nem természetes, hogy azért, mert a szüleink így és úgy éltek és viselkedtek, akkor nekünk is úgy kell. Mi megkérdőjelezzük annak helyességét, megpróbálunk mögé nézni és ha nem értünk vele egyet, akkor kínkeserves munkával és tudatos odafigyeléssel másképp csinálni, hogy a mi gyerekeink ne "kapják meg" tőlünk azt a fajta viselkedést, amivel nem értettünk egyet a szüleinknél. 

Nem titkolom, az én apukám ivott, és az ő apja is ivott, de ezek után gondolom a déd és ükapám se vethette meg az alkoholt. És sajnos az én apám még egyáltalán nem kérdőjelezte meg az apja viselkedését, és nem próbált meg a saját apja hibájából tanulni. Mivel én lány vagyok, az anyukám a női modell mintaképem, amit tudat alatt követek. De én szeretnék az ő hibájából tanulni, hogy én már ne kövessem el ugyanazt a hibát, nekem legyenek saját hibáim, amit talán majd az én lányom szeretne másképp csinálni. 

Az alkoholizmus, valljuk be, Magyarországon minden második családban előfordul. A statisztikák szerint nem csak Európában járunk az élen, az Egészségügyi Világszervezet 2008-ban 34 országot vizsgált meg az alkohol fogyasztási adatok alapján, ahol Magyarország megkapta a bronzérmet. Szerintem ehhez nagyban hozzájárul az, hogy még most 2010-ben sem akarunk mi magyarok tudomást venni arról, ha betegek vagyunk, és függünk valamitől. És amíg nem ismerjük be saját magunknak a problémát, addig esély sincs a gyógyulásra. Én amióta az eszemet tudom, mindig is ellene voltam mindenféle drognak, és mindenféle függőségnek. Ha beszélgettem egy olyan emberrel, aki sokszor ivott, vagy kábítószert használt, és megpróbáltam meggyőzni róla, hogy hagyja abba, többnyire az volt a válasz, hogy "de hát te meg dohányzol, ugyanúgy függsz tőle", amire én azzal védekeztem, hogy de a cigarettától nem kerülök más tudatállapotba. Ha őszinte akarok lenni, mindkét oldalon van igazság. Aztán 2006-ban a párom erős rábeszélésére, megpróbáltunk együtt leszokni a dohányzásról. Pokoli volt, de nem is a nikotin éhség, hanem a rádöbbenés, hogy milyen szinten függtem a cigitől, és hogy mennyit jelentett nekem, még ha káros is. El szégyelltem magam, mindazok előtt, akiknek előtte "osztottam az észt". Azóta nem dohányzom, csak alkalmanként, de amíg élek, tudom, hogy olyan dohányos leszek, aki nem gyújt rá. Most már sokkal jobban megértem azokat, akik azt mondják: "XY vagyok, alkoholista és 348 napja tiszta".


Na de kanyarodjunk vissza a filmhez. A történet pont attól nem mindennapi, hogy bárkivel megeshet. Alice (Meg Ryan) és Michael (Andy Garcia) látszólag boldog házasságban élnek két szép lányukkal. Igaz, Alice többször szeret kirúgni a hámból, mint kellene, de Michael mindig ott van mellette. Egy alkalommal Alice annyira kiüti magát, hogy amikor hazaér, a nagyobbik lánya szeme láttára vesz be gyógyszereket, és iszik rá vodkát, majd lekever egy jó nagy pofont a lányának. Beáll a zuhany alá, ahol rosszul lesz, és ajtóstól esik ki a zuhanykabinból. Mikor magához tér a kórházban, Michael ott van mellette. Megbeszélik, hogy Alice befekszik egy elvonóra. Az elvonó sokkal keményebb, mint Alice számított rá, és mivel most nincs ott mellette a férje, életében először egyedül kell megoldania és leküzdenie ezt a problémát. Ez a távolság éket ver kettőjük házasságában, és Alice egyre jobban löki el magától a férjét. Michael a maga módján mindent megtesz, eljár az anonim alkoholisták hozzátartozóinak csoportjába, hogy jobban megértse a feleségét, de ez mégsem elég. Szétköltöznek. Ami a végén mégis segít újra egymásra találni őket, hogy nemcsak Alicenak kellett egy komoly válságot megélni, hanem Michaelnek is. Egy nap mindketten meglátták a másik szenvedését, és ez a képesség a nyitottságra az, ami újra összehozza őket. 
Ez a történet abban más, mint a nagy átlag, hogy általában, ha valaki alkoholista, akkor ritkán van mellette egy ilyen társ, aki tűzön-vízen át mindent megtesz a másikért. Így a betegnek egyedül nincs annyi ereje, vagy csak elenyésző számban, hogy erőt vegyen magán, és leszokjon. Az tény, hogy ahhoz, hogy változtassunk valamit az életünkön, muszáj lennie motivációnak, anélkül nem megy. Nekem sem sikerült volna a párom nélkül leszokni a cigiről, ehhez ő nagyban hozzájárult, amiért én örökké hálás leszek. 
Ami mégis a legfontosabb mondanivalója a filmnek, hogy a végén Alice, mikor beszédet tart az alkoholizmusáról, elmeséli, mit tett a lányával, és beismeri, fogalma sincs, milyen lelki sérülést okozott a lányának, de reméli, hogy majd meg tud magának bocsájtani ezért, és azon dolgozik, hogy ilyen ne történhessen meg még egyszer. 
Nekem még nincs gyerekem, de egyre jobban azt látom, hogy egy hatalmas felelősség, mert még az sem mindegy, hogy a mindennapokban hogyan viselkedünk, mert a gyerekeink tudat alatt tovább viszik, ha jó, ha nem. Kivéve, ha elég tudatosak lesznek, és azt mondják majd: "anya, én ezt nem így akarom csinálni, mert szerintem ez nem jó" És ez így van rendjén..

A remény rabjai

Morgan Freeman és Tim Robbins

Egyszer megéreztem a reménytelenség szelét, és annyira megijedtem tőle, hogy ezerrel elkezdtem kapálózni ellene. Nem tudom, hogyan jutottam el oda, valószínűleg észrevétlenül, egyik napról a másikra, de egy nap arra eszméltem, hogy fogalmam sincs mit csinálok és miért. Igazából csak rutin szerűen felkeltem, elmentem dolgozni, munka után hazajöttem, tévéztem, és lefeküdtem aludni. Másnap pontosan ugyanez történt, ami hetekig-talán hónapokig is eltartott, mire feleszméltem a kábultságból és rájöttem, hogy itt és most, vagy teszek valamit, és akkor egy halvány esélyt adok egy boldogabb életre, vagy nem csinálok semmit, és akkor annyira boldogtalan leszek, hogy magam ellen fordulok. Szörnyű volt.
Az a végét jelenti mindennek, ha az emberben már egy fikarcnyi remény sincs.
A remény rabjai -kivételesen- tényleg jó címet kapott (ez nem mindig sikerül a fordítóknak). Egy olyan történetet formáz meg a film, mely mindannyiunknak példa értékű.
1946-ban Andyt (Tim Robbins), a kiváló bankárt letartóztatják a felesége és annak szeretője meggyilkolásáért. A gond csak az, hogy nem Andy tette. Életfogytiglani börtönbüntetést kap, melyet a Maine állambeli büntetés-végrehajtó intézetben kell letöltenie gyilkosok, és kegyetlen bűnözők között. Mégis talál egy társat Ellist (Morgan Freeman), akivel hamar összebarátkoznak. Andy, mivel bankár volt, a börtönben is lehetőséget kap arra, hogy a börtönőröknek segítséget és tanácsot adjon pénzügyekben. Mivel jól csinálja, így kivívja a börtönigazgató figyelmét, aki felveszi magához, és Andyvel csináltatja meg a sikkasztásait, és a pénze tisztára mosását. Mivel Andy a legműveltebb a rabok között, megkapja a könyvtár vezetését is, melyet hamar felvirágoztat. Segit leérettségizni a raboknak, és ez által úgy él ott bent, mintha maga választotta volna ezt az életet. Olyan belső erő sugárzik belőle, ami a többi rabot is magával ragadja. Mikor már lehúzott több, mint tíz évet, odakerül hozzájuk egy fiatal srác, akit lopásért már többször is lecsuktak. Kiderül, hogy ez a srác egyszer egy cellában volt  Andy feleségének tényleges gyilkosával, aki nagy bőszen mesélte el a fiúnak, hogy hogyan úszta meg ezt a kettős gyilkosságot. Andy azt gondolván, hogy az igazgató bizalmasa, azonnal rohan és szól neki, hogy megvan a bizonyíték az ő ártatlanságára, de az igazgató, mivel sarokba van szorítva, kénytelen kimutatni a foga fehérjét, és mivel Andy ki van borulva, 1 hónap magánzárkára ítéli, hogy verje ki a fejéből a szabadulást. Az alatt az 1 hónap alatt az igazgató titokban kivégezteti a fiatal fiút, hogy még véletlenül se derüljön ki, hogy Andy évek óta ártatlanul ül, hogy az igazgató seftes ügyleteket bonyolít, és a börtönőrök állatként (vagy még úgy se) bánnak a rabokkal.
Amikor Andy végre kijöhet a magánzárkából (ami egy másfélszer másfél méteres szurok sötét lyuk), mindenki azt gondolja, hogy végképp megtörik, és "végre" feladja a reményt, hogy valaha szabad lesz. Ellis már rég felhagyott azzal, hogy valaha is kijut innen, és Andy reménykedése teljesen összezavarja. Szerinte a börtönben a remény a rabok ellensége, tönkre teszi őket lelkileg és nem tudják "normálisan" élni a mindennapjaikat. Andy mégis megígérteti Ellissel, hogyha egyszer kijut innen, akkor elmegy egy megadott kaszálóhoz, ahol áll egy hatalmas fa, melynek tövébe rejtve várni fogja valami. Ellis nem érti, de megígéri Andynek.
Andy aznap éjjel egy évek alatt, fantasztikusan kitervelt manőverrel megszökik. 19 évet töltött le az intézetben, és a 19 év alatt egy hatalmas lyukat ásott a föld alatt , melynek hordalékát minden nap a zsebébe hozta ki és szórta szét az udvaron, a szobájában lévő lyukat pedig egy hatalmas Marilyn Monroe poszterrel takart el. Amikor el kezdte könyvelni az igazgató pénzügyeit, az elejétől kezdve kettős könyvelést csinált, és amikor megszökött, feladta a rendőrségnek a bizonyítékokat. De nem csak ezt oldotta meg, hanem ahhoz, hogy az igazgató pénzét tisztára mossa, létrehoztak egy fantom nevet, amit ő a szökése után felvett, az illető nevére könyvelt rengeteg pénzzel egyetemben. Csodálatos terv! Az ilyenek előtt mindig leemelem a kalapom, mert ez nem csak arra utal, hogy Andy okos volt, hanem kitartó is egyben, ami valljuk be nagyon nehéz 19 éven keresztül...És persze boldoggá tesz a tudat, hogy a rosszak végül pórul járnak.
Az már csak egy bónusz ráadás, hogy Andynek annyi jutott a reményből, hogy mégiscsak sikerült adnia belőle Ellisnek, aki a szabadulása után az alatt a bizonyos fa alatt megtalálta az útiköltséget, ami Andyhez vezette.
Az én hitem, mint ahogy Andyé is, a remény, hogy lehetek boldog, egészséges, diplomás, anyuka, sikeres, csinos, jómódú és még sorolhatnám. Ha valaki azt mondja nekem, hogy álmodozó vagyok, és az élet nem ilyen szép, én erre azt mondom, hogy az élet olyan szép, amilyenné tesszük. És én hinni akarom, hogy vannak még emberek, aki szintén mernek hinni a jóban, abban, hogyha tesznek a boldogságukért, akkor lehetnek boldogok.
Anno megtettem az első lépést afelé, hogy boldogabb legyek, aztán a másodikat, amit azóta sok ezer követett, és azóta is áldom az eget, hogy volt bennem, annyi remény, hogy a nehezebb utat válasszam, mert azóta a reménytelenség messziről elkerül...

Tony Curtis

Tony Curtis (Spartacus-1960)

  Ha őszintén megkérdezünk bárkit, mit tud Tony Curtisről, szerintem számos ember azon kívül, hogy magyar származású volt, nem sokat tudna mondani. Bevallom én sem, és erre nem vagyok büszke. Hiszen Tony Curtis nem csak a Valaki forrón szereti-ben és a Minden lében két kanál-ban játszott, hanem közel 130 produkcióban vett részt élete folyamán. Ráadásul kifejezetten büszke volt a magyar származására. Fennkölt hirdette, hogy a szülei magyarok voltak, és szívesen népszerűsítette Magyarországot Amerikában. Mi is büszkék voltunk-vagyunk rá, mégis nagyon-nagyon keveset tudunk róla. 

Ezúton szeretnék megemlékezni Tony Curtisről úgy, ahogy ő tette azt Magyarországról. Mesélnék pár érdekességet róla, hogy ne felejtsük Őt el, ha magyar volt, ha nem, mert ilyen sármos tehetség ritkán születik ezen a bolygón:

• Eredeti neve Bernard Schwartz volt.
• New Yorkban született 1925. június 3-án. Édesapja Magyarországról, Mátészalkáról származott .
• Édesanyja agresszíven bánt a gyerekeivel. Volt, hogy megverte Tonyt és a testvéreit. Később diagnosztizálták nála a skizofréniát, melyet megörökölt Robert is, Tony testvére.
• Amikor Tony Curtis 8 éves volt, 1 hónapra árvaházba került az öccsével, Juliussal, mert a szülei nem tudták etetni őket.
• Tony 12 éves volt, mikor egy teherautó elütötte az öccsét, és meghalt.
• 23 évesen megváltoztatta a nevét, amikor szerződést irt alá a Universal Pictures-el. A Kurtz név angol megfelelőjét választotta, mely az anyja családjában fordult elő. 
• A stúdió megtanította vívni és lovagolni, de Tony bevallotta, hogy kezdetben csak a lányok és a pénz motiválta.
• Ikrek volt a horoszkópja, így egy pillanatig se csodálkozzunk, hogy falta a nőket :-)
• De nem csak ő volt oda a női nemért, hanem fordítva is. Ami teljes mértékben érthető, már ha csak a fenti képre nézünk.
• Hatszor nősült életében,és vallotta, hogy a "hosszú élet titka a fiatal nőkben rejlik"
• Első feleségétől született két lánya, köztük Jamie Lee Curtis.
• Egyszer jelölték Oscar díjra a Megbilincseltek című filmben nyújtott alakításáért, melyben Sidney Poitier volt a partnere, aki fekete színészként már berobbant a köztudatba, de a rasszizmus "fénykorában" bátorság kellett egy ilyen filmben szerepelni, mint ahogy napjainkban egy meleg férfit alakítani..
• Harmadik feleségétől született két fia, köztük Nicolas Curtis, aki heroin túladagolásban halt meg 23 évesen 1994-ben.
• Tony Curtisnek is voltak alkohol és gyógyszer problémái, de 1984-ben önként elment a Betty Ford Klinikára, és sikeresen leszokott róluk.
• Imádott festeni, és a festményei mai napig híres galériákban láthatók
• 2009-ben megjelent egy önéletrajzi könyve American Prince: Memoir (magyarul Hollywood hercege címen jelent meg), melyet Budapesten a Millenáris Parkban dedikált.
• 85 évesen halt meg, hátrahagyva 42 évvel fiatalabb feleségét, és 5 gyerekét.
• Kiemelkedően jó humora volt.

Vannak olyan filmjelenetek, melyek olyannyira belénk ivódnak, mint bármelyik gyerekkori emlékünk. Ha szánunk egy percet rá, biztos eszünkbe fog jutni Tony Curtisről is 1-1 ilyen jelenet. Nekem az egyik ilyen, amikor Jack Lemonnal női ruhában, magassarkú cipőben próbálnak masírozni egy vonatállomáson a Van, aki forrón szeretiben...

A halászkirály legendája

Robin Williams

Egyszer a 6-os villamoson zötykölődtem hazafelé. Késő volt, azt tudom, talán az éjféli buszhoz mehettem, amikor figyelmes lettem a mögöttem ülők beszélgetésére. Egy nő és egy férfi beszélgettek. Mindketten csövesek voltak, ez egyértelműen látszott rajtuk, és érezhető volt az a bizonyos orrfacsaró szag, ami körülvette őket. Mégis mielőtt megláttam volna, hogy kik beszélgetnek, az tűnt fel, hogy a férfi nagyon komoly, ritkán hallható kinyilatkozásokat tett az életről. Olyan filozófiai és érzelmi gondolatai voltak, amitől egyből megéreztem, hogy mi lehet most a lelkében. A szívembe zártam. Nem akarok hazudni, nem tudom, mit mondott már, de tudtam, hogy egy nagyon intelligens, művelt ember. Amikor rápillantottam, egy megtört, mégis hatalmas ember ült a székén, nagy fekete bozontos hajjal, és szakállal, szakadt rongyokban, és talán ugyanezzel a pillantással nézett maga elé, mint a képen Robin Williams. Nem értettem. Különleges volt a kívülállók között is, hogyan kerülhetett mégis ide? Mi történhetett vele, hogy idáig jutott? Ennek már legalább 10 éve. Ki tudja hova sodorta azóta az élet ezt az embert...
Aztán tegnap - a véletlennek köszönhetően - a kezembe került a Halászkirály legendája. Még a jó filmek között is ritka az a példány, amit ha elkezd nézni az ember, azt kívánja, bár sose legyen vége. Nemcsak a mondanivalója miatt, hanem a fantasztikus humora miatt is. Ritka, ritka, mint a fehér holló! Ez a film eszembe juttatta azt a villamoson ülő különc hajléktalant, akinek akkor éjjel egy pár perc erejéig beleláttam lelkének legmélyebb bugyrába. Sosem tudhatjuk, hogy mi lakozik az emberekben, amíg meg nem látjuk őket igaz valójukban. A halászkirály legendájában ismét világossá vált két meggyötört ember lelke.
Jack Lucas (Jeff Bridges) egy menő rádiós műsorvezető. Olyan laza, mint a riga lánc, és a sikerének köszönhetően teljesen a fejébe szállt a dicsőség. A stílusa cinikus, és arrogáns. Mígnem egy nap, az egyik törzshallgatójával való eszmecsere balul sül el. Jack mondanivalójának köszönhetően a depressziós hallgató bemegy egy bárba, és lelő 7 embert, majd magával is végez. Jack összeomlik, felhagy a munkájával, és csak az italnak, meg a depressziójának él. Egyetlen jó dolog az életében a párja, Anna (Mercedes Ruehl), akiről nem sok tudomást vesz, de Anna mégis kitart mellette. Egy éjjel Jack teljesen bódult állapotban, egy híd alatt öngyilkosságra készül, amikor összetalálkozik a hajléktalan Parryvel (Robin Williams), akiről kiderül, hogy elvesztette a feleségét abban a mészárlásban, ahol lövöldözött Jack rajongója és nemsokkal rá meghasadt az elméje. Jack ettől teljesen kiborul, és fejébe veszi, hogy segít Parryn, hátha így az ő élete is végre sínre kerül. Nem könnyű fába vágja a fejszéjét, mert Parryt  hatalmába keríti minden olyan alkalommal a látomásai egy vörös lovaggal, aki megfélemlíti őt, ahányszor csak elkezd bizalmat adni, és meg van győződve, hogy a boldogsághoz vezető út, csakis a Szent Grál kehely lehet, mely szerinte egy milliomos könyvtárában van. Parry egy este, a New Yorki Central Park fűvében fekve, a csillagokat bámúlva elmeséli Jacknek a Halászkirály legendáját:
"Egyszer egy király - mikor még gyermek volt - éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomás látogatta meg. Egy kelyhet pillantott meg a világosságban. A Szent Grált az isteni kegyelem jelképét. De a király gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom jelképét látta benne. S úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen. Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont alaposan összeégette a kezét. Ahogy a király megöregedett sebei úgy mélyültek a kezén és már nem tudott szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a palotában, s egy bolond tévedt arra. Találkozott a magányos királlyal, de ő csak egy bús öregembert látott. Megkérdezte őt:- Miért búsulsz? Mire a király azt felelte:- Szomjas vagyok és innák egy pohár vizet. A bolond ányújtotta a pohár tiszta vizet a királynak. Aki, amint megitta a vizet, begyógyultak a kezén a sebei, és megpillantotta kezében a Szent Grált, amit egész életében keresett. Hol találtad meg? - kérdezte a bolondtól. - Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked. - felelte a bolond."
Jack magára ismer azon az éjszakán, de még mindig képtelen magának megbocsájtani, amit közvetve Parryvel tett.
Kitalálja, hogy összehozza Parryt azzal a lánnyal, akit Parry már hónapok óta figyel, és rajong érte. Sikerül a találka, és Parry boldog, mert Lydia is viszonozza a közeledését, de hazafelé ismét szembetalálja magát a látomásával, és a "vörös lovag" egészen a két elvetemült fiatal kezére üldözi Parryt, akik annyira megverik őt, hogy ismét katatón állapotba kerül. Jack Parry nélkül ismét céltalannak és elveszettnek érzi magát, és egyetlen kiutat lát ebből. Megpróbálja megszerezni a milliomos házából a "Szent Grált", ami tudja, hogy őrültség, de talán segít a barátján...
A film végét nem árulom el, hátha valaki kedvet kap hozzá. És mi a tanulsága? Hogy sose felejtsük el, kik vagyunk, és honnan jöttünk. Ne feledkezzünk meg azokról az emberekről, akik a legnehezebb pillanatainkban mellettünk álltak, és nem utolsó sorban a megbocsájtás a legfontosabb tanulság. Éljük úgy az életünket, hogyha megbántottunk valakit, akkor kiérdemeljük a megbocsájtását, mert különben képtelenek leszünk önmagunknak megbocsájtani. Talán a villamoson az a hajléktalan ember is képtelen volt magának megbocsájtani valamit, ezért is kárhoztatta magát a kirekesztettek közé..