Ha a férfi igazán szeret..

Andy Garcia és Meg Ryan

Arra gondoltam, hogy megpróbálom nem túl "csajosra" írni ezt a blogot, hogy mindenkinek tetsszen, de nem tudom magam megtagadni, úgyhogy "kénytelen" vagyok ismét egy drámai témához nyúlni. 

Az alkoholizmus. Ez egy olyan ügy Magyarországon, ami talán csak az utóbbi 1-2 évtizedben vált fontossá. A mi apáink és anyáink még nem voltak annyira tudatosak, hogy azt mondják: "Azért, mert te iszol apám, én nem akarok, én másképp akarom csinálni". 

Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy miben más a mi generációnk az előző generációkhoz képest, ha nem abban, hogy sokkal műveletlenebbek vagyunk.. Feldühített ez a kérdés, hú, de még mennyire. Viszont most már tudom a választ is. Lehet, hogy a mi generációnk nem rendelkezik olyan szintű művészi, irodalmi, történelmi tudással, mint az elődeink, mert egy sokkal felgyorsultabb, másabb világot élünk, de mi sokkal tudatosabban élünk, és szeretnénk élni. Számunkra nem természetes, hogy azért, mert a szüleink így és úgy éltek és viselkedtek, akkor nekünk is úgy kell. Mi megkérdőjelezzük annak helyességét, megpróbálunk mögé nézni és ha nem értünk vele egyet, akkor kínkeserves munkával és tudatos odafigyeléssel másképp csinálni, hogy a mi gyerekeink ne "kapják meg" tőlünk azt a fajta viselkedést, amivel nem értettünk egyet a szüleinknél. 

Nem titkolom, az én apukám ivott, és az ő apja is ivott, de ezek után gondolom a déd és ükapám se vethette meg az alkoholt. És sajnos az én apám még egyáltalán nem kérdőjelezte meg az apja viselkedését, és nem próbált meg a saját apja hibájából tanulni. Mivel én lány vagyok, az anyukám a női modell mintaképem, amit tudat alatt követek. De én szeretnék az ő hibájából tanulni, hogy én már ne kövessem el ugyanazt a hibát, nekem legyenek saját hibáim, amit talán majd az én lányom szeretne másképp csinálni. 

Az alkoholizmus, valljuk be, Magyarországon minden második családban előfordul. A statisztikák szerint nem csak Európában járunk az élen, az Egészségügyi Világszervezet 2008-ban 34 országot vizsgált meg az alkohol fogyasztási adatok alapján, ahol Magyarország megkapta a bronzérmet. Szerintem ehhez nagyban hozzájárul az, hogy még most 2010-ben sem akarunk mi magyarok tudomást venni arról, ha betegek vagyunk, és függünk valamitől. És amíg nem ismerjük be saját magunknak a problémát, addig esély sincs a gyógyulásra. Én amióta az eszemet tudom, mindig is ellene voltam mindenféle drognak, és mindenféle függőségnek. Ha beszélgettem egy olyan emberrel, aki sokszor ivott, vagy kábítószert használt, és megpróbáltam meggyőzni róla, hogy hagyja abba, többnyire az volt a válasz, hogy "de hát te meg dohányzol, ugyanúgy függsz tőle", amire én azzal védekeztem, hogy de a cigarettától nem kerülök más tudatállapotba. Ha őszinte akarok lenni, mindkét oldalon van igazság. Aztán 2006-ban a párom erős rábeszélésére, megpróbáltunk együtt leszokni a dohányzásról. Pokoli volt, de nem is a nikotin éhség, hanem a rádöbbenés, hogy milyen szinten függtem a cigitől, és hogy mennyit jelentett nekem, még ha káros is. El szégyelltem magam, mindazok előtt, akiknek előtte "osztottam az észt". Azóta nem dohányzom, csak alkalmanként, de amíg élek, tudom, hogy olyan dohányos leszek, aki nem gyújt rá. Most már sokkal jobban megértem azokat, akik azt mondják: "XY vagyok, alkoholista és 348 napja tiszta".


Na de kanyarodjunk vissza a filmhez. A történet pont attól nem mindennapi, hogy bárkivel megeshet. Alice (Meg Ryan) és Michael (Andy Garcia) látszólag boldog házasságban élnek két szép lányukkal. Igaz, Alice többször szeret kirúgni a hámból, mint kellene, de Michael mindig ott van mellette. Egy alkalommal Alice annyira kiüti magát, hogy amikor hazaér, a nagyobbik lánya szeme láttára vesz be gyógyszereket, és iszik rá vodkát, majd lekever egy jó nagy pofont a lányának. Beáll a zuhany alá, ahol rosszul lesz, és ajtóstól esik ki a zuhanykabinból. Mikor magához tér a kórházban, Michael ott van mellette. Megbeszélik, hogy Alice befekszik egy elvonóra. Az elvonó sokkal keményebb, mint Alice számított rá, és mivel most nincs ott mellette a férje, életében először egyedül kell megoldania és leküzdenie ezt a problémát. Ez a távolság éket ver kettőjük házasságában, és Alice egyre jobban löki el magától a férjét. Michael a maga módján mindent megtesz, eljár az anonim alkoholisták hozzátartozóinak csoportjába, hogy jobban megértse a feleségét, de ez mégsem elég. Szétköltöznek. Ami a végén mégis segít újra egymásra találni őket, hogy nemcsak Alicenak kellett egy komoly válságot megélni, hanem Michaelnek is. Egy nap mindketten meglátták a másik szenvedését, és ez a képesség a nyitottságra az, ami újra összehozza őket. 
Ez a történet abban más, mint a nagy átlag, hogy általában, ha valaki alkoholista, akkor ritkán van mellette egy ilyen társ, aki tűzön-vízen át mindent megtesz a másikért. Így a betegnek egyedül nincs annyi ereje, vagy csak elenyésző számban, hogy erőt vegyen magán, és leszokjon. Az tény, hogy ahhoz, hogy változtassunk valamit az életünkön, muszáj lennie motivációnak, anélkül nem megy. Nekem sem sikerült volna a párom nélkül leszokni a cigiről, ehhez ő nagyban hozzájárult, amiért én örökké hálás leszek. 
Ami mégis a legfontosabb mondanivalója a filmnek, hogy a végén Alice, mikor beszédet tart az alkoholizmusáról, elmeséli, mit tett a lányával, és beismeri, fogalma sincs, milyen lelki sérülést okozott a lányának, de reméli, hogy majd meg tud magának bocsájtani ezért, és azon dolgozik, hogy ilyen ne történhessen meg még egyszer. 
Nekem még nincs gyerekem, de egyre jobban azt látom, hogy egy hatalmas felelősség, mert még az sem mindegy, hogy a mindennapokban hogyan viselkedünk, mert a gyerekeink tudat alatt tovább viszik, ha jó, ha nem. Kivéve, ha elég tudatosak lesznek, és azt mondják majd: "anya, én ezt nem így akarom csinálni, mert szerintem ez nem jó" És ez így van rendjén..