Életben maradtak (Alive)

Életben maradtak (1993)

Kifejezetten szeretem az igaz történetek alapján készült filmeket, persze, ha jól meg van csinálva. Hát ez egy ilyen film.

1972. október 13-án lezuhan egy utasszállító repülőgép Dél-Amerikában, a fedélzetén az egyik uruguayi főiskola rögbicsapatával. Az utasok felének sikerül élve megúszni a balesetet, de mivel a kereső csapat 8 nap után feladja a keresést, így a helyzetük még kilátástalanabb. 

A nagy kérdés a filmben (és az életben) mégsem az, hogy túlélik-e a szerencsétlenséget, hanem az, hogy hogyan?  Milyen iszonyatosan nehéz döntések árán.

Ahhoz, hogy esélyük legyen, élelmet kell szerezniük, ami az Andok hófödte hegycsúcsán lehetetlen, kivéve a holttesteket, akik nem élték túl a balesetet...

Az élet egyik nagy dilemmája: egyél az egyik csapattársad húsából - akivel együtt játszottál még pár hete - vagy nem? Lehet, hogy valakinek egyszerű a döntés, nekem nem lenne az. Azt tudom, hogy a emberben hatalmas erők képesek a felszínre törni, ha életben akar maradni, de ezt a lépést csakis úgy lehetne megtenni, ha nem gondolsz arra, hogy mit eszel. Két túlélő elindult, hogy segítséget hozzanak, miután eldöntötték, hogy az életben maradás egyetlen esélye, ha esznek az elhunyt társaikból és igy lesz erejük átvágni az Andokon. A 16 életben maradt túlélőről 1972. december 21-én értesült a hatóság, 70 nappal a repülőgép szerencsétlenség után!

Ez a film eszembe juttat egy történetet a gyerekkoromból: Egyszer régen, még kicsi voltam, amikor a kertes házunk végében tartottunk malacokat. Szegényeknek más feladatuk nem nagyon volt, minthogy jól meghízzanak, és aztán megtöltsék a hűtőládánkat, majd a hasunkat. Igen ám, de egy alakalommal a kicsi koca szállítmánnyal megérkezett Öcsi, aki eltért a társaitól, és elkezdett hozzánk ragaszkodni. Persze, mondanom se kell, hogy miután nevet adtunk neki, ő is családtag lett. De ahogy telt-múlt az idő, és Öcsi szépen hízott, ahogy kell, elérkezett az ő ideje is. Én teljesen lelki beteg voltam, és próbáltam meggyőzni apukámat, hogy ne vágják le Öcsit, és láttam az ő szemében is a bizonytalanságot, de végül győzött a bevált gyakorlat, és el kellett búcsúznunk Öcsitől. Na, onnantól kezdve, ha anyu valamit sütött-főzött a hűtőládából, mindig megkérdeztem "ez nem az Öcsi, ugye?", mert különben nem ettem belőle. 

Félreértés ne essék, nem akarom az embert egy háziállathoz hasonlítani, de bárki, aki felteszi magának a fent említett kérdést, biztos, hogy a döntését érzelmi alapon hozza meg. És valljuk be, könnyebben csippantunk le egy ismeretlen fenekéből, mint a legjobb barátunkéból. 

Félre a tréfával, ez tényleg nem egy mindennapos történetet feldolgozó film.  Az ember életében történik néha olyan momentum, amit soha nem fog teljes mértékben feldolgozni és elfelejteni. Ez is egy ilyen momentum a túlélők életében. Le a kalappal a hihetetlen lelki erejük előtt. Ki-ki döntse el, hogy ez a döntés elítélendő-e, vagy inkább az embert mutatja meg igaz valójában...