Otthonom Idaho (My Own Private Idaho)

Keanu Reeves és River Phoenix)

  Sokat törtem a fejem, hogy írjak-e bejegyzést, vagy hogy mit írjak erről a filmről, mert egyáltalán nem a könnyű műfajok táborába tartozik.

Először a főiskolán hallottam a rendezőről (Gus van Sant), aki iskolai tananyag volt. Gondoltam, hogy akkor nem lehet rossz, főleg, ha olyan nevek vannak e film szereposztásában, mint Keanu Reeves és River Phoenix. Az utóbbiról annyi mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy egy nagyon ígéretes tehetségű színész volt, akit már 19 évesen Oscar díjra jelöltek, és aki 23 évesen halt meg Johnny Depp szórakozóhelyén, kábítószer túladagolásban, az öccse (Joaquin Phoenix) karjaiban. Ebben a filmben még csak 21 éves volt, és mégis rengeteg sikeresebb-híresebb színészt lejátszott. 

Az Otthonom Idaho nem csak történetileg bonyolult, összetett, de a képi megjelenítése is eltér a szokásostól. A történet Mikeról (River Phoenix) és az őt körülvevő világról szól. Mike, fiú létére abból él, hogy a testét árulja, többnyire olyan szexuálisan elferdült férfiaknak, akik a világ előtt nem merik vállalni a szexuális hovatartozásukat, csak a négy fal között, és ritkábban olyan csinos és gazdag nőknek, akiknek az egyetlen örömforrásuk az életükben egy, vagy több fiatal prostituált fiút jelent. Mikenak látszólag nem okoz gondot a prostitúció, mert narkolepsziában szenved, és így általában álomvilágban éli meg az együttléteket. Nem ismer más kereseti forrást arra, hogy valamiből megéljen, csak ezt az egyetlen utat. Az események folyásával képet kapunk arról is, hogy mi az, ami ebbe az életformába taszította a fiút. A szülei elváltak, és az apja meg van győződve, hogy nem ő a biológiai apja Mikenak, ami szerinte feljogosította, hogy szexuálisan molesztálja a fiút gyerekkorában. Mike mégis ragaszkodik az apjához. 

Scott (Keanu Reeves), Mike egyetlen barátja szintén prostituált, de ő jómódú családból jött. Egyszerűen menekülni akart a vasakaratos polgármester apja kezei alól. Mike és Scott együtt járják az utcákat a többi fiatal és kiöregedett férfi prostituálttal, és arra várnak, hogy Scott betöltse a 21. életévét, és végre megkapja az apjától a hatalmas vagyonát. A szülinapjáig már csak 1 hét van hátra. Addig is ketten útnak indulnak, hogy megkeressék Mike édesanyját. Eljutnak Portlandig, majd onnan tovább Olaszországba. Mondanom se kell, hogy az útiköltségre valót a testükkel keresik meg. 

Én azt gondolom, hogy egy filmben vannak kényes témák, amiket nem mindegy, hogy a rendező, hogyan old meg. Ilyen a szexjelenet. Gus Van Sant igen hatásosan, és mégis visszafogottan utal rá, hogy mi történik két, vagy három férfi között. A színészeket beállítja egy előre meghatározott pozícióba, és az arról készült fotók sorozatát villantja meg. A kevesebb néha több elve alapján ez abszolút működik. 

A film ettől függetlenül mégis borús és lehangoló, ahogy a fiatal lelkek keresik az útjukat, és nem törődve semmivel, élnek egyik napról a másikra cél nélkül, őrültebbnél őrültebb helyzetekbe keveredve.

A film végére kibontakozik egy szerelmi háromszög. Mike szerelmet vall Scottnak, aki viszont Olaszországban szerelmes lesz egy lányba. Scott végül hazaviszi Amerikába a lányt, és apjának bemutatva, visszatér a gazdagok világába, tudomást sem véve az előző életéről. Mike tovább tengődik az utakat róva, néha narkolepsziás rohamba zuhanva, néha egy kis kokainhoz jutva. 

Az elszomorító az egészben, hogy vannak ilyen reménytelen, a társadalom peremén élő emberek, akik nem is tudom, hogyan élik túl az életüket. Ami még megdöbbent az ilyen filmek láttán, az a sztori. Szerintem ilyen filmet csak az tud rendezni, aki valaha is átélt legalább valami hasonlót. Ebből kiindulva elolvastam Gus Van Sant önéletrajzát, ahol kiderült, hogy ő vállalja azt, hogy homoszexuális. Volt és a mai napig vannak olyan helyek, ahol a homoszexualitás bűnnel, és a fertővel egyenlő. Igy akik tényleg azok, nagyon nagy ellenállásnak vannak kitéve, de nem csak a társadalomban, hanem a saját családjukban is. És nem egyszer hallottam olyanról, hogy azok a fiúk-férfiak akik tisztában jönnek az identitásukkal, de nem vállalhatják fel, ahhoz, hogy megkeressék az önmagukba vezető utat, férfi prostituáltakhoz járnak. Ilyen van, ha tudomást akarunk venni róla, ha nem. 

Én nem szeretem az előítéleteket, és inkább megsajnálom azokat az embereket, akiket valamilyen sztereotípia alapján nem tart a társadalom megfelelő polgárnak. Ha folyamatosan kirekesztjük a homoszexuális embereket, akkor nemhogy nem sikerül nekik beilleszkedni a társadalomba, de még a peremére is szorul a többségük, vagy örökké boldogtalan lesz. 

Hogy egy hasonlattal éljek, sokkal nehezebb annak a gyereknek a homokozóban játszani, akit folyamatosan kilöknek, mint annak, akit kézen fogva bekísérnek, és segítik a játékban...