Egy csodálatos elme

Russel Crowe

Adott egy tehetséges és jóképű színész, Russel Crowe, akiről, hol jót, hol rosszat hallunk. Volt alkalma több filmben is bebizonyítani, hogy ő nem csak egy ügyeletes Új-Zélandi szépfiú, hanem annál jóval több. A sikert a Szigorúan bizalmas című film hozta meg számára 1997-ben, ekkor már Amerika is felfigyelt rá, és ennek is köszönhette a Gladiátor főszerepét, melyben brillírozott. Majdnem mindegyik filmjében érezhető Crow habitusa, az egyszerűen gondolkodó, de keményfejű férfi, akit ha átvernek, nemcsak a filmvásznon, de az életben sem hagyja azt annyiban. Többször került összetűzésbe és verekedésbe, talán ezért is jött jól a matematikus zseni John Forbes Nash Jr. főszerepe az Egy csodálatos elme című filmben. Ez a szerep merőben más és jóval árnyaltabb az addigiaktól.

John Nash a Princetoni Egyetemre kerül, matematika szakra. Mindene a számok és a logika. Magának való, kitűnik társai közül a magányos és zárkózott jellemével. Nem jár be órákra, hanem egész nap a szobájában számol és képletek százait írja az ablaküvegre. Egy nap megérkezik Charles (Paul Bettany) a szobatársa, aki merőben ellentéte Nash-nek, laza, nagy dumás, lébecoló. Kiegészítik egymást, és Nash néhanapján megengedi magának, hogy együtt lazítson barátjával. Megszállottan kutat egy eredeti ötlet után, hogy sikert és ösztöndíjat érjen el az egyetemen, és egy alkalommal, mikor a csoporttársaival söröznek egy helyi Pubban, belép 5 lány, négy csinos, de átlagosnak mondható, és egy kirívó szőke szépség. A társai heccelik Nash-t, hogy lépjen oda a szőkéhez, aki úgyis le fogja rázni, de Nash-ben elindul valami, el kezd gondolkodni, és körvonalazódik benne az eredeti ötlet, a nem kooperatív játékelméletről.

Ha az 5 csoporttársa és Nash is a szőke lányra hajt, akkor a többi lány megsértődik és elmegy és jó eséllyel is csak 1 fiúnak lesz szerencséje, hogy a szőke lány őt válassza, ha viszont minden fiú kiválaszt egy lányt és ahhoz megy hozzá, sokkal eredményesebbek tudnak lenni, és majdnem mindenkinek lesz párja. Nash bezárkózik a szobájába, és addig ír és számol, míg össze nem állítja a saját eredeti ötletét. Az elmélete meghozza számára a várt sikert, és egy 150 éve elfogadott elméletet dönt meg a sajátjával. Ösztöndíjat és tanári állást is kap, de a legfontosabb számára mégis a titokzatos William Parcher (Ed Harris), aki titkosszolgálati munkát ajánl neki, ahol Nash-nek kódokat kell megfejtenie. Már elsőre megvillantja zsenialitását, és megfejt egy hadi szempontból fontos számsort. A későbbiekben beültetnek a karjába egy chipet, mely egy hatalmas vaskerítéssel körülvett épület kapuját nyitja, ahová az elhelyezett postaládába kell tennie a jelentéseit.
Egyik alkalommal, mikor tanít az egyetemen, felfigyel egy lányra, Alicia-ra (Jennifer Connelly) az osztályából, aki megcsinálja a Nash által feladott bonyolult feladatot. A lány egyértelmű jeleket küld felé, hogy tetszik neki, és elkezdenek találkozni. Kapcsolatuk egyre komolyabb lesz, és Nash érzi, hogy Alicia-ban egy olyan nőre talált, aki megérti és elfogadja különcségét. Elveszi feleségül a lányt, de a titkosszolgálati munkáját nem mondja el neki. Mikor Alicia terhes lesz, egyre több furcsaságot vél felfedezni férjében, és ez megrémíti. Amikor már nem bírja tovább, szól egy pszichiáternek, aki Nash akarata ellenére kórházba viteti és nyugtatókkal kábítja  a dühöngő férfit. Nash nem érti miért vitette be a felesége a zárt osztályra, és arra gyanakszik, hogy lebukott az Oroszok előtt, ezért tartják fogva.

Russel Crowe & Jennifer Connelly

Több hetes kivizsgálás után Aliciát felvilágosítja a pszichiáter, hogy Nash skizofrén, és olyan dolgokat-személyeket-eseményeket lát, ami csak a képzelet szüleménye. Alicia kutatni kezd, és megtalálja az elhagyatott vaskapus épületet, aminek a postaládájában ott hever Nash összes jelentése. Mikor meglátogatja férjét, átnyújtja neki a borítékokat és elmondja, hogy mi az igazság. Nash-nek sosem volt Charles nevű szobatársa, sőt semmilyen szobatársa nem volt, nem beépített kém ahogy ő hiszi magáról, és ezek az egész életét befolyásoló emlékek, amik a valóságban nem történtek meg.
Nash hazatérve a kórházból begubózva és begyógyszerezve tölti mindennapjait. Felesége a kétségbeesés határán van, hiszen az időközben megszületett kisfiukról is neki kell gondoskodnia. Nash egész nap semmit nem tesz otthon, a feleségével képtelen lefeküdni és még dolgozni sem tud a sok gyógyszertől, amit szednie kell. Egy alkalommal, amikor már a felesége feladja a küzdelmet a házasságukért, Nash eldönti magában, hogy gyógyszerek nélkül fog élni. Nem telik el sok idő, és Charles meg William visszatérnek Nash életébe. Újra elkezd az Amerikai hadseregnek kódokat fejteni a házuktól nem messze lévő viskóban. Mikor Alicia rátalál a faházra, és meglátja a padlótól-plafonig teleragasztott újságcetliket, és rajzokat, úgy érzi nem bírja tovább elviselni ezt az életet, és felmegy a házba, közli Nashel, hogy elhagyja, mert tudja, hogy a férfi nem szedi a gyógyszereket, és megint hallucinál. Nash próbálja védeni magát, de Alicia hajthatatlan, és a szakadó esőben kocsiba ül a gyerekkel, de Nash a kocsi elé ugrik. Csak annyit mond: "Nem öregszenek! Charles és William nem öregszik, mindig ugyanúgy néznek ki már 10 éve!"
Nash felfogja végre, hogy ezek az emberek tényleg csak az ő képzeletében léteznek, és kér Alicia-tól még egy utolsó lehetőséget, hogy megpróbálják rendbe hozni a dolgokat. Konzultálnak a pszichiáterrel, és Nash megpróbálja gyógyszerek nélkül leküzdeni a betegséget.

Russel Crowe

Újra visszamegy tanítani az egyetemre és úgy éli mindennapjait, hogy a képzeletbeli barátai mindig elkísérik. Megható jelenet, mikor Nash egyik reggel az egyetem folyosóján elbúcsúzik Charles-tól és annak unokahúgától, és többé nem beszél velük. Jó pár évvel később, mikor Nash már idős ember, és a flúgos tanár szerepében még mindig az egyetemen tanít, felkeresi egy úriember, és elmondja neki, hogy felterjesztették Nobel díjra. A díjátadón Nash feleségének köszöni meg azt, amit érte tett, és nélküle nem sikerült volna, hogy most itt álljon.

Fantasztikus film úgy, ahogy van. Russel Crowe zseniálisan alakítja a hóbortos matematikust, és ami emeli a film nívóját, hogy  egy megtörtént eseményt dolgoz fel, igaz sok esetben nem valósághűen ábrázolva azt, mint például eredetileg John Nash megosztva kapta a Nobel díjat Harsányi Jánossal, a magyar származású amerikai közgazdásszal.
De az, hogy a rendező Ron Howard, nem ragaszkodott teljes mértékben a valósághoz, mit sem csökkent a film értékéből, hiszen a rendkívüli színészi teljesítményeken felül a vizuális effektek is pont annyira vannak kellő mennyiségben beépítve, ami egy ilyen kaliberű drámába belefér, valamint nem hagyhatjuk szó nélkül a maszkírozást, mikor Nash már élete alkonyán van.
És hogy mi a tanulság? Számomra mindenképpen az, hogy léteznek a világon olyan erős emberek, akik képesek leküzdeni olyan akadályokat, amikről én csak a tévében hallok, vagy az újságban olvasok. A lelki erő az, ami engem bűvöletbe ejt, hiszen John Forbes Nash Jr. nemcsak az Egy csodálatos elme című filmben, hanem a valóságban is úgy döntött, gyógyszerek nélkül próbálja meg leküzdeni a skizofréniát, ami hatalmas bátorságra vall.