Istenem milyen rég óta vártam, hogy végre jöjjön egy film, ami megráz és felráz, ami zsigerig hatol, magával ragad, mint egy örvény, és napokig nem hagy nyugodni. Igaz, ez egy kicsit mazochistán hangzik, de én nagyon szeretem a drámai alkotásokat és az ilyenek, mint a Manchester by the sea ritkaságszámba mennek a filmiparban.
Ez után a film után rájöttem, hogy nekem nem lehet okom depresszióba süllyedni, ez azon emberek "kiváltsága", akik olyan tragédiát éltek át, mint ennek a filmnek a főszereplői.
Volt szerencsém eljutni a Wroclawban tartandó Amerikai Film Fesztiválra egy barátnőmmel és amikor szemezgettem a választható filmek között, bevallom sokat nyomott a latba az is ennél a filmnél, hogy Casey Affleck játsza a főszerepet. Szeretem a filmjeit, mert függetlenül attól , hogy ő nem az óriási sármjával hódít, mint a bátyja Ben Affleck, mégis van benne valami különleges. Jól választja ki a filmeket, amikben szerepel,és általában összetett karaktereket formál meg. Érdekes viszont, hogy a kompleksz szerepek ellenére egészen idáig még nem hagyott nyomott bennem egyik jellemábrázolása sem, talán a Hideg nyomon című film főszerepét kivéve.
A film után megnéztem pár interjút Casey Affleckel és el kell hogy mondjam, nem véletlenül sikerült ezt a zárkózott személyiséget eljátszania ilyen hitelesen, mivel az interjúk alatt is láttam, ahogy a riporterek vért izzadva próbálnak kiszedni belőle valami személyeset . Casey Affleck 1975-ben született, bátyja Ben Affleck szintén színész. Az Affleck testvérek szülei nem Hollywoodi hírességek, mégis mindkét fiú jól megállja a helyét a filmiparban. A szülők elváltak, amikor Casey 8 éves volt az apja krónikus alkoholizmusa miatt, és a gyerekek az anyjukhoz kerültek. Figyelemre méltó az a tény, hogy Casey járt a Columbia Egyetemre fizikát, csillagászatot és nyugati filozófiát tanulni. Felesége, akivel idén váltak szét, Summer Phoenix, a tragikusan fiatalon elhunyt színész River Phoenix (Állj mellém, Otthonom Idaho) és szintén színész Joaquin Phoenex testvére. Két gyerekük született.
Visszatérve a filmre, eredetileg úgy volt, hogy Matt Damon rendezi, de végül megmaradt a film producerének és átadta a staféta botot Kenneth Lonergannek, aki a forgatókönyvet írta. Ez szerintem mindenképpen kedvezett a filmnek, mivel érezhető, hogy ez a történet Kenneth "gyermeke", így azt gondolom, rendezőként jobban meg tudta valósítani, átadni mindazt, amit igazán szeretett volna ezzel a mozival.
A történet lassan bontakozik ki, kellőképpen fenntartva az érkelődést. Párhuzamosan két idő síkon végig követjük Lee Chandler (Casey Affleck) magányos mindennapjait, amik eléggé lehangolóak és összhangban vannak a zord jeges téli időjárással Bostonban, valamint másik idő sík a múlt, ahol még a feleségével Randival (Michelle Williams) és három gyönyörű szép gyerekével élik életüket Mancester by the sea-n (igen, tényleg létezik ilyen nevű halászfalu Bostontól egy órányi autóútra). A magányos Lee ezermesterként dolgozik, nap mint nap járja a házakat és bojlert szerel, eldugult WC-kel küzd, vagy csak kicserél ezt-azt a házakban, amit az unatkozó háziasszonyok kérnek tőle. Az első furcsaság ami feltűnik, hogy nem egy nő próbálja levenni a lábáról Lee-t, de őt mindegyik hidegen hagyja. A többedik ilyen szituáció után megfordult az az érzés bennem, hogy ez a férfi szenved, de nem szimpla válástól, ennél azért több lehet a nemet mondások hátterében.
Aztán egy nap kap egy telefonhívást, amikor megtudja, hogy a bátyja (Kyle Chandler) kórházba került Manchester By the sea-ben.
Azonnal odaindul, de nem ér oda időben és már csak a halott bátyjától tud búcsút venni. A kis halászfaluban marad, hogy elrendezze bátyja, Joe ügyeit és vigyázzon annak tinédzser fiára, Patrickra (Lucas Hedges). Egy családtag elvesztése mindig szomorú, és most méginkább érezhető hogy valami komoly dolog történt Leevel a múltban, mivel a rokonai és bátyja barátai próbálják őt megóvni minden felesleges tehertől, ami egy halál esettel együtt jár.
Fokozatosan beindul a történet igazi lényege. Amikor Lee elmegy az ügyvédhez a bátyja hagyatékával és végrendeletével kapcsolatban, ott szembesül vele, hogy Joe őt tette meg a fia gyámjának, ami azzal jár, hogy vissza kell költözzön Manchester by the sea-be. Lee teljes sokkban ül az ügyvéddel szemben, kézzel fogható a pánik rémület benne és ekkor elkezd emlékezni...
....egy este náluk gyűltek össze a haverok, nagy sörözés és ping-pong meccs volt a pincében, hajnali két óra körül megjelent Randi leordítva a csapatot, hazazavarta a fiúkat. Amikor végre mindenki zajosan, kocsiból még dudálva egyet-kettőt odébállt, Lee és Randi összenevettek, érezhető volt az a meghitt intimitás és szoros kapocs, ami összekötötte őket és még egy ilyen ramazúri sem verhetett éket közéjük.
Aztán később egy óra múlva Lee elsétált az éjjel-nappaliba még sörért, és amikor hazafelé ballagott a hideg téli éjszakában egyszer csak lángnyelveket vett észre. Rohanni kezdett, de már késő volt, a látvány ami fogadta ( és minket nézőket is ) mellbe vágó. A ház lángokban állt, a szomszédok kisereglettek, a tűzoltók próbálták folyamatosan menteni a menthetőt, a rendőrök pedig többed magukkal igyekeztek lefogni és megállítani Randit, aki képes lett volna a lángok közé ugrani a gyerekeiért.. Lee állt ott földbe gyökerezett lábbal, a kezében szorongatva a sörrel teli papír zacskót, mintha az adhatott volna bárminemű kapaszkodót ebben a pillanatban.
A jelenetről eszembe jutott a Viharsziget című film, ahol Martin Scorsese úgy kompenzálta a tragédia jelenetét, hogy egy gyönyörű napsütéses környezetbe helyezte azt. Ebben a filmben ez a jelenet pőrén, egyszerűen, mindenféle sallangtól mentesen, kőkemény életszagúan tárja elénk a tragédiát. Randit sokkos állapotban elvitték a kórházba, Lee csak állt és nézte hogyan lett a tűz martaléka az egész élete, amikor a tűzoltók két kis fekete zsákot hoztak ki a romok alól... Itt kész, egyszerűen belehal az ember a látványba, az érzésbe, hogy az a szerencsétlen ember a szemünk előtt omlik össze. Akinek halt már meg közeli hozzátartozója, az tudja, hogy létezik időszámításunk előtt és után, vagyis a hozzátartozónk halála előtti és utáni élet. A szívfájdalom olyan erős, mintha a parázsló billogot egyenesen a szívünkbe nyomnák, és annak égő perzselő fájdalma sosem múlna el.
Később a rendőr szobán kihallgatták Lee-t, és ő minden félelemérzet nélkül, őszíntén elmesélte, hogy aznap este a fiúkkal még kokaint is szívtak. Mintha minél több bűnt szeretett volna magára venni, hogy a büntetés annál keményebb legyen. De a retorzió maga az élet. A rendőrök egy szó nélkül elengedték Lee-t, hiszen baleset történt, de ő nem hitte el, hiszen meg volt győződve bűnösségéről, hogy ő ölte meg a gyermekeit a saját felelőtlenségével. A rendőrörsről kifelé menet Lee utolsó próbálkozásaként, hogy megkaphassa méltó bűntetését, kirántotta az egyik rendőr pisztolyát és a fejéhez tartva meghúzta a ravaszt, de az ki volt biztosítva, így elveszett a lehetősége annak, hogy egyetlen mozdulattal véget vessen ennek a rémálomnak. Több cselekedetre nem is volt alkalma, mert az összes rendőr ráugrott, hogy lefogja őt, és amikor a dulakodó Lee elfúló hangon csak annyit kiáltott: - Kééérem! - egy újabb izzó billogot érzünk a szívünkön, ahogy azért esedezik, hogy meghúzhassa fejéhez tartva azt a ravaszt.
Hogyan lehet ezután életben maradni? Hogyan?
Lee talán a legnehezebb útját választotta az életben maradásnak, nem lett belőle drogos, vagy alkoholista, józanul éli magányos mindennapjait, csak néha napján megy el egy sörözőbe, ahol pár sör után kiprovokál egy-két pofont magának, csak hogy kapjon valamiféle bűntetést. Munkája is van, ezermesterkedik, de ahogy a film elején láttuk és érezhettük, csak úgy él, mint egy bádogember, üres szívvel. Teljesen elnyomva magában az összes érzelmet. De mint minden bádogember szívét képes valaki felolvasztani egy kicsit, Lee szívéhez Patrick személyében jön el az olvadás, aki a maga laza kamasz módján, kellő humorral és mintha szintén egy kicsit érzelmektől mentesen dolgozná fel az apja elvesztését. Ennyi dráma után mi nézők is megkönnyebbülten nevetünk Patrick vicces jelenetein, hiszen nekünk is szükségünk van rá, hogy egy kicsit ellazítson bennünket és ne csak a zsebkendőbe fújjuk a szipogó orrunkat...
Nem szeretném leírni a teljes történetet, legyen elég annyi, hogy aki megnézi ezt a filmet, az egy igazi kincset fog látni, akár a történetet nézzük, a rendezői bravúrokat, vagy a csodálatos, magával ragadó színészi alkotásokat. Remélem, hogy sok-sok díjat fog beseperni, ha már elkezdte azzal, hogy a legjobb film lett a 2016-os Sundance Filmfesztiválon.
Ez után a film után rájöttem, hogy nekem nem lehet okom depresszióba süllyedni, ez azon emberek "kiváltsága", akik olyan tragédiát éltek át, mint ennek a filmnek a főszereplői.
Volt szerencsém eljutni a Wroclawban tartandó Amerikai Film Fesztiválra egy barátnőmmel és amikor szemezgettem a választható filmek között, bevallom sokat nyomott a latba az is ennél a filmnél, hogy Casey Affleck játsza a főszerepet. Szeretem a filmjeit, mert függetlenül attól , hogy ő nem az óriási sármjával hódít, mint a bátyja Ben Affleck, mégis van benne valami különleges. Jól választja ki a filmeket, amikben szerepel,és általában összetett karaktereket formál meg. Érdekes viszont, hogy a kompleksz szerepek ellenére egészen idáig még nem hagyott nyomott bennem egyik jellemábrázolása sem, talán a Hideg nyomon című film főszerepét kivéve.
A film után megnéztem pár interjút Casey Affleckel és el kell hogy mondjam, nem véletlenül sikerült ezt a zárkózott személyiséget eljátszania ilyen hitelesen, mivel az interjúk alatt is láttam, ahogy a riporterek vért izzadva próbálnak kiszedni belőle valami személyeset . Casey Affleck 1975-ben született, bátyja Ben Affleck szintén színész. Az Affleck testvérek szülei nem Hollywoodi hírességek, mégis mindkét fiú jól megállja a helyét a filmiparban. A szülők elváltak, amikor Casey 8 éves volt az apja krónikus alkoholizmusa miatt, és a gyerekek az anyjukhoz kerültek. Figyelemre méltó az a tény, hogy Casey járt a Columbia Egyetemre fizikát, csillagászatot és nyugati filozófiát tanulni. Felesége, akivel idén váltak szét, Summer Phoenix, a tragikusan fiatalon elhunyt színész River Phoenix (Állj mellém, Otthonom Idaho) és szintén színész Joaquin Phoenex testvére. Két gyerekük született.
Visszatérve a filmre, eredetileg úgy volt, hogy Matt Damon rendezi, de végül megmaradt a film producerének és átadta a staféta botot Kenneth Lonergannek, aki a forgatókönyvet írta. Ez szerintem mindenképpen kedvezett a filmnek, mivel érezhető, hogy ez a történet Kenneth "gyermeke", így azt gondolom, rendezőként jobban meg tudta valósítani, átadni mindazt, amit igazán szeretett volna ezzel a mozival.
A történet lassan bontakozik ki, kellőképpen fenntartva az érkelődést. Párhuzamosan két idő síkon végig követjük Lee Chandler (Casey Affleck) magányos mindennapjait, amik eléggé lehangolóak és összhangban vannak a zord jeges téli időjárással Bostonban, valamint másik idő sík a múlt, ahol még a feleségével Randival (Michelle Williams) és három gyönyörű szép gyerekével élik életüket Mancester by the sea-n (igen, tényleg létezik ilyen nevű halászfalu Bostontól egy órányi autóútra). A magányos Lee ezermesterként dolgozik, nap mint nap járja a házakat és bojlert szerel, eldugult WC-kel küzd, vagy csak kicserél ezt-azt a házakban, amit az unatkozó háziasszonyok kérnek tőle. Az első furcsaság ami feltűnik, hogy nem egy nő próbálja levenni a lábáról Lee-t, de őt mindegyik hidegen hagyja. A többedik ilyen szituáció után megfordult az az érzés bennem, hogy ez a férfi szenved, de nem szimpla válástól, ennél azért több lehet a nemet mondások hátterében.
Aztán egy nap kap egy telefonhívást, amikor megtudja, hogy a bátyja (Kyle Chandler) kórházba került Manchester By the sea-ben.
Fokozatosan beindul a történet igazi lényege. Amikor Lee elmegy az ügyvédhez a bátyja hagyatékával és végrendeletével kapcsolatban, ott szembesül vele, hogy Joe őt tette meg a fia gyámjának, ami azzal jár, hogy vissza kell költözzön Manchester by the sea-be. Lee teljes sokkban ül az ügyvéddel szemben, kézzel fogható a pánik rémület benne és ekkor elkezd emlékezni...
....egy este náluk gyűltek össze a haverok, nagy sörözés és ping-pong meccs volt a pincében, hajnali két óra körül megjelent Randi leordítva a csapatot, hazazavarta a fiúkat. Amikor végre mindenki zajosan, kocsiból még dudálva egyet-kettőt odébállt, Lee és Randi összenevettek, érezhető volt az a meghitt intimitás és szoros kapocs, ami összekötötte őket és még egy ilyen ramazúri sem verhetett éket közéjük.
A jelenetről eszembe jutott a Viharsziget című film, ahol Martin Scorsese úgy kompenzálta a tragédia jelenetét, hogy egy gyönyörű napsütéses környezetbe helyezte azt. Ebben a filmben ez a jelenet pőrén, egyszerűen, mindenféle sallangtól mentesen, kőkemény életszagúan tárja elénk a tragédiát. Randit sokkos állapotban elvitték a kórházba, Lee csak állt és nézte hogyan lett a tűz martaléka az egész élete, amikor a tűzoltók két kis fekete zsákot hoztak ki a romok alól... Itt kész, egyszerűen belehal az ember a látványba, az érzésbe, hogy az a szerencsétlen ember a szemünk előtt omlik össze. Akinek halt már meg közeli hozzátartozója, az tudja, hogy létezik időszámításunk előtt és után, vagyis a hozzátartozónk halála előtti és utáni élet. A szívfájdalom olyan erős, mintha a parázsló billogot egyenesen a szívünkbe nyomnák, és annak égő perzselő fájdalma sosem múlna el.
Később a rendőr szobán kihallgatták Lee-t, és ő minden félelemérzet nélkül, őszíntén elmesélte, hogy aznap este a fiúkkal még kokaint is szívtak. Mintha minél több bűnt szeretett volna magára venni, hogy a büntetés annál keményebb legyen. De a retorzió maga az élet. A rendőrök egy szó nélkül elengedték Lee-t, hiszen baleset történt, de ő nem hitte el, hiszen meg volt győződve bűnösségéről, hogy ő ölte meg a gyermekeit a saját felelőtlenségével. A rendőrörsről kifelé menet Lee utolsó próbálkozásaként, hogy megkaphassa méltó bűntetését, kirántotta az egyik rendőr pisztolyát és a fejéhez tartva meghúzta a ravaszt, de az ki volt biztosítva, így elveszett a lehetősége annak, hogy egyetlen mozdulattal véget vessen ennek a rémálomnak. Több cselekedetre nem is volt alkalma, mert az összes rendőr ráugrott, hogy lefogja őt, és amikor a dulakodó Lee elfúló hangon csak annyit kiáltott: - Kééérem! - egy újabb izzó billogot érzünk a szívünkön, ahogy azért esedezik, hogy meghúzhassa fejéhez tartva azt a ravaszt.
Hogyan lehet ezután életben maradni? Hogyan?
Lee talán a legnehezebb útját választotta az életben maradásnak, nem lett belőle drogos, vagy alkoholista, józanul éli magányos mindennapjait, csak néha napján megy el egy sörözőbe, ahol pár sör után kiprovokál egy-két pofont magának, csak hogy kapjon valamiféle bűntetést. Munkája is van, ezermesterkedik, de ahogy a film elején láttuk és érezhettük, csak úgy él, mint egy bádogember, üres szívvel. Teljesen elnyomva magában az összes érzelmet. De mint minden bádogember szívét képes valaki felolvasztani egy kicsit, Lee szívéhez Patrick személyében jön el az olvadás, aki a maga laza kamasz módján, kellő humorral és mintha szintén egy kicsit érzelmektől mentesen dolgozná fel az apja elvesztését. Ennyi dráma után mi nézők is megkönnyebbülten nevetünk Patrick vicces jelenetein, hiszen nekünk is szükségünk van rá, hogy egy kicsit ellazítson bennünket és ne csak a zsebkendőbe fújjuk a szipogó orrunkat...
