Holiday

Jude Law, Cameron Diaz, Kate Winslet, Jack Black

   Kezdek rájönni, hogy egy hitehagyott korszakban élünk.
 Az emberek elvesztették a hitüket a szerelemben, pedig most még jobban kellene benne hinniük, mint eddig bármikor.
Drága nagyszüleink javarészt csak álmodozhattak az igaz szerelemről, és titokban olvasott romantikus könyvekből
merítettek
képzeletet arról, hogy mi is az a szerelem. Szüleink már szabadabban választhattak, de a teljes szabadságot a mi generációnk kapta meg. A mai világban már nem kell-kellene megfelelni az elvárásoknak, és azt választhatja az ember párjának, akit csak akar. Mégsem ezt teszi. Az emberek többsége belemegy egy olyan kapcsolatba, mely nem teszi 100 %-ig boldoggá, de még 50 %-ig sem. És a legszörnyűbb, hogy tudja, hogy nem a számára legjobb mellett van, mégsem tesz semmit.
Ebben a felgyorsult világban az emberek elvesztették a hitüket abban, hogy megtalálják azt az valakit, aki igazán nekik való. És itt most nem a tökéletes egyénről beszélek, mert olyan nem létezik, ettől szép az emberiség. Hanem arról az személyről, aki a leginkább tud azonosulni velünk, és fordítva, aki mellett teljesen önmagunk lehetünk, anélkül, hogy szégyellnünk kellene magunkat érte, sőt pont azért szeret minket, mert olyanok vagyunk, amilyenek, és természetesen  kölcsönösen. Arról az emberről beszélek, akiben megvan minden, ami bennünk nincs, aki nélkül fél emberek vagyunk, akivel egy úton járunk, és a célunk az életben egy és ugyanaz.
Én is nagyon nehezen találtam meg ezt az embert, átéltem előtte sok csalódást-szakítást, amik - most már tudom- azért voltak, hogyha majd találkozok az én emberemmel, akkor felismerjem. Tartsanak örök álmodozónak, illúzió kergetőnek, nem érdekel. Én hiszem, hogy a én kapcsolatom különleges, amiért nap, mint nap tenni kell, hogy ne csak X évig tartson.
Úgy gondoltam, itt az ideje egy kis karácsonyi romantikázásnak, és emellett egy kis ízelítőnek, hogy milyen rögös utat kell bejárjunk, ahhoz, hogy valaki egy nap olyan ajtót nyisson ki bennünk, amiről, még mi sem tudtunk...
A Holiday című romantikus vígjátékot azért is ajánlom mindenkinek, mert nem csak megnevetett minket, de elgondolkodtat is.  A történet jól ábrázolja a két női típust: az egyiket, aki sosem volt pasi nélkül, de szíve mélyén sosem kötelezte el magát teljesen, és a másikat, aki el szeretné végre kötelezni magát, de mindig olyan pasiba szeret bele, aki viszont nem.
Amanda (Cameron Diaz) Los Angelesben él, sikeres karriert futott be, van egy saját cége. A párjával élik mindennapjaikat, amikor véletlenül kiderül, hogy a férfi félrelépett, és még a lány fejéhez is vágja, hogy egy érzéketlen nő, aki képtelen a sírásra.
Iris Angliában, egy kis faluban él, igazi romantikus lélek, aki alig várja, hogy titkon szeretett kollégájával, Jasperrel végre mindenki előtt egy pár lehessenek, amíg a karácsonyi partin Jasper világgá nem kürtöli, hogy eljegyezte Iris kolléganőjét...
A két lány összetörve ül otthon a számítógépe előtt, és azon tépelődik, hogy ezek után hogyan is lehetne boldog a karácsony és az új év. Amanda arra vágyik, hogy végre nyugta legyen, és elmeneküljön egy olyan helyre, ahol nincsenek férfiak. Iris arról álmodozik, hogy végre belevesse magát az igazi életbe. Így találkozik a két lány az interneten egy olyan oldalon, ahol egy időre lakást cserélhetnek. A csajok hamar döntenek, és megegyezenek, hogy már másnap repülőre ülnek. Iris a hideg Angliából, átrepül a napsütötte Los Angelesbe, Amanda pedig az igazi hóborította, karácsonyi hangulatú kis faluba érkezik.
Irist teljesen lenyűgözi a Los Angelesi környezet, na és persze a luxus kégli. Amanda is elolvad az igazi otthonos kis kuckótól, és a piciny faluban tényleg nem nagyon vannak férfiak, kivéve Iris bátyját Graham-et (Jude Law), aki  -nem tudván húga elutazásáról- este részegen megjelenik Amandánál.
Irishoz is betoppan Amanda kollégája, Miles (Jack Black), akivel a harmónia hamar kialakul..
Iris szomszédja egy világhíres amerikai rendező Arthur Abbott (Eli Wallach), aki idős korára egyedül él. Miután Irissal megbarátkoznak, Arthur egyre több filmet ad kölcsön a lánynak, melyek főszereplői mindig tántoríthatatlan hősnők.
Amanda pedig egyre jobban megismeri Graham-ot, aki özvegyként neveli két kislányát, és aki mindig mindenen sírva fakad...
Nem írom le a történet további részleteit, legyen elég annyi, hogy nem csak a filmen, de magunkon is jót mulathatunk, mert szinte mindenki esett már át hasonló megpróbáltatásokon.
Én szeretném hinni, hogy egyre több ember mer összegyűjteni annyi bátorságot, hogy megkeresse a neki való párt, hiszen egyszer élünk, és az élet olyan gyorsan robog el velünk, hogy egyszer csak azt vesszük észre, hogy megöregedtünk, és nem tettünk semmit, pedig lett volna rá lehetőségünk, de féltünk. Kérdem én: Mitől? Az életben két dolog biztos: a születés és a halál. A kettő közti idő rajtunk, csakis rajtunk múlik, hogyan éljük. Úgy ahogy mi szeretnénk, vállalva azt, hogy talán nem mindenki nézi jó szemmel, vagy úgy, ahogy mások szeretnék, és azt előbb, vagy utóbb, mi nem nézzük jó szemmel. A félelem az egyik leggyilkosabb erő, ami meggátolhatja az embert a saját boldogságában. Azt mondom, nézzünk szembe a félelmeinkkel, és miénk lesz a világ..

A szív hídjai

Madison megye fedett hídjai
 közül az egyik..

Felborult a világ. Generáció és generáció közt akkora a különbség, mint még soha. Szegény nagymamám már attól neheztelt, ha ki volt engedve a hajam, és nem szépen befonva, ahogy illik. Mit szólna akkor most a mai világhoz, ahol a válás olyan napi téma, mint a kenyér áremelése. Ettől függetlenül örülök, hogy ebbe a korba születtem, mert a lázadó természetemnél fogva, máglyán égettek volna el, ha ötven évvel ezelőtt születek.
Tény és való, hogy a házasság szentsége teljesen mást jelent a mi generációnknak, mint a szüleinknek-nagyszüleinknek. Viszont nem feltétlenül rosszat. Én nem ragaszkodom minden áron ahhoz, hogy egy házasságban mindent el kell fogadni és ha netalántán menet közben rájövünk, hogy mégsem a párunk a nekünk szánt fél, akkor mellette kellene maradni. Szerintem a problémát, mint oly sok mindenben, az önismeret hiánya okozza. Hogy úgy megyünk hozzá valakihez, hogy nem ismerjük magunkat, az igényeinket, hogy nem mérjük fel, melyek azok a dolgok, amikről hajlandóak vagyunk lemondani egy házasságban, de melyek azok, melyek nélkül nem tudnánk élni...
A szív hídjai egy fantasztikus és emberi alkotás. Az alaptörténettől kezdve a színészek játékán át a rendezésig áthatja professzionizmus. A történet egy átlagos amerikai kisváros családi életével kezdődik. Francesca (Meryl Streep) útjára engedi férjét és két tinédzser lányát a hétvégi vásárra. Mivel Francesca élete a háztartás körül forog, alig várja, hogy egy kicsit egyedül legyen, és nyugodtan lazíthasson. Mikor megáll egy kocsi a háznál, Francesca útba igazítást ad az idegennek, Robertnek (Clint Eastwood), aki a National Geographic fotósa, és a Madison megye fedett hídjairól jött készíteni fotósorozatot. Együtt utaznak a autóban a két mérföldre lévő hídhoz, és mint ahogy két idegenhez illik, feltérképezik egymást. Francesca bizalmatlan, de a szikra már felcsillant, nincs mit tenni. Valami elindult, és szépen lassan közelítenek egymás felé. Aznap este megvendégeli Francesca Robertet, és egy jót beszélgetnek. Nem láttunk sokat Francesca családi életéből, de egyből érezhető, hogy Roberttel felszabadultabb, és inkább önmaga lehet, mint a családja előtt.
Az alatt a négy nap alatt, amíg Francesca családja távol van, nem tud gátat szabni magának, és szabadjára engedi a férfi iránt kialakult vonzalmát, ami kölcsönös. Olyan pillanatokat élnek át együtt, mint még soha azelőtt.
És most nézzünk mélyen magunkba, és mondjuk azt, hogy még sosem voltunk olyan helyzetben, hogy másra vágytunk, mint ami volt. Ha nem is házasságon belül, de már kisiskolás korunkban is megeshetett, hogy igazából Tomira vágytunk, miközben Pistivel leveleztük végig az órát. És ez nagyon rossz érzés, ha kicsiben, ha nagyban játszódik le az emberben. Bevallom, nekem volt tinikoromban, hogy jártam egy fiúval, miközben a haverjába voltam beleesve. utólag visszagondolva, olyan naivan álltam a kérdéshez, de persze a barátom haverja összejött az akkori legjobb barátnőmmel, úgyhogy elmondhatom, hogy ez már egy brazil szappanoperához hasonlít. De az érzés mégis ugyanaz marad, hogy másvalakire vágyunk, miközben nem vele köteleztük el magunkat. Pokoli..
Francesca és Robert, ahogy közeledik a negyedik nap vége, egyre inkább magukba fordulnak. Robert megkéri Francescát, hogy tartson vele, szökjenek meg együtt. Francesca már összecsomagol, de mégis képtelen otthagyni a családját. A félelem, hogyha menet közben mégis csalódnának egymásban, visszatartja. Azt sem tudja, hogy a férfi ugyanazt érzi-e, mint ő, teljesen összetörve, pánikba esve ül és gyötrődik, mikor Robert azt mondja neki, hogy ilyen bizonyosság, csak egyszer van az életben, már aki megtalálja...
Mit tehet az ember ilyen helyzetben? Régen ez nem lehetett kérdés, maradni kellett, és beletörődni, de ma már teljesen más világot élünk. Ma már megtehetjük, hogy szembe nézzünk azzal, ami nem megy, és változtatunk rajta. És mégis, rengeteg pár él körülöttem, akik nem boldogok. Kényszerből, megszokásból, elvárásból együtt maradnak párjukkal.
Én hiszem azt, hogy az én társam, nekem az igazi, és csak remélni merem, hogy ő is gondolja-fogja gondolni, különben nem mentem volna hozzá feleségül. De mégis, a mai világban semmi sem garantálja azt, hogy mi együtt fogunk megöregedni, csak bízhatom benne, és megtehetek mindent, hogy ő boldog legyen mellettem, és ő is nekem, hogy én is boldog legyek mellette.
Fiatalabb koromban azt mondták, hogy majd ha házas leszek másképp fogok gondolkodni a szerelemről, a kapcsolatokról, amikor azt hittem, hogy a szerelem örökké tart, ha megtaláljuk az igazit, és ha boldogtalanok vagyunk, és a párunkat ez nem érdekli, akkor egyszerűen nem érdemel meg minket és ott kell hagyni.
Én ezt most is így gondolom. És ha fordított esetben a társam úgy érezné, hogy nem boldog mellettem, mindent megtennék, hogy ez megváltozzon, de ha akkor sem lesz jobb, akkor mindenáron nem fogok ragaszkodni hozzá, mert így akkor az esélyét venném el attól, hogy valaha még boldogok legyünk, együtt- vagy külön.
Meryl Sreep és Clint Eastwood fantasztikusan ábrázolták ezt a fajta vívódást és gyönyört egyszerre.
Először 20 évesen láttam ezt a filmet, és egyáltalán nem értettem, hogy miért választja Francesca a családot, ahol ő nem sokat számít, azzal szemben, amit Robert adhat neki, ahol ő jelenti a világmindenséget. Azért maradt ott, hogy 20 évvel később, a férje, a haldokló ágyán megvallja neki, hogy tudja, Francesca többre vágyott, de annyira szereti, hogy nem tudott volna nélküle élni? Feláldozni az életünket egy olyan emberért, akit nem tiszta szívből szeretünk? Ezzel nemcsak magunkat csapjuk be, hanem őt is. Szerintem..
 Most, 12 év elteltével sem értem, és őszintén megmondva, azt kívánom, hogy sose értsem meg, mert akkor minden, amiben hiszek, semmit nem fog érni. Hiszek a szerelemben és a boldogságban,  szerintem az ember célja alapvetően a boldogság keresése.