Otthonom Idaho (My Own Private Idaho)

Keanu Reeves és River Phoenix)

  Sokat törtem a fejem, hogy írjak-e bejegyzést, vagy hogy mit írjak erről a filmről, mert egyáltalán nem a könnyű műfajok táborába tartozik.

Először a főiskolán hallottam a rendezőről (Gus van Sant), aki iskolai tananyag volt. Gondoltam, hogy akkor nem lehet rossz, főleg, ha olyan nevek vannak e film szereposztásában, mint Keanu Reeves és River Phoenix. Az utóbbiról annyi mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy egy nagyon ígéretes tehetségű színész volt, akit már 19 évesen Oscar díjra jelöltek, és aki 23 évesen halt meg Johnny Depp szórakozóhelyén, kábítószer túladagolásban, az öccse (Joaquin Phoenix) karjaiban. Ebben a filmben még csak 21 éves volt, és mégis rengeteg sikeresebb-híresebb színészt lejátszott. 

Az Otthonom Idaho nem csak történetileg bonyolult, összetett, de a képi megjelenítése is eltér a szokásostól. A történet Mikeról (River Phoenix) és az őt körülvevő világról szól. Mike, fiú létére abból él, hogy a testét árulja, többnyire olyan szexuálisan elferdült férfiaknak, akik a világ előtt nem merik vállalni a szexuális hovatartozásukat, csak a négy fal között, és ritkábban olyan csinos és gazdag nőknek, akiknek az egyetlen örömforrásuk az életükben egy, vagy több fiatal prostituált fiút jelent. Mikenak látszólag nem okoz gondot a prostitúció, mert narkolepsziában szenved, és így általában álomvilágban éli meg az együttléteket. Nem ismer más kereseti forrást arra, hogy valamiből megéljen, csak ezt az egyetlen utat. Az események folyásával képet kapunk arról is, hogy mi az, ami ebbe az életformába taszította a fiút. A szülei elváltak, és az apja meg van győződve, hogy nem ő a biológiai apja Mikenak, ami szerinte feljogosította, hogy szexuálisan molesztálja a fiút gyerekkorában. Mike mégis ragaszkodik az apjához. 

Scott (Keanu Reeves), Mike egyetlen barátja szintén prostituált, de ő jómódú családból jött. Egyszerűen menekülni akart a vasakaratos polgármester apja kezei alól. Mike és Scott együtt járják az utcákat a többi fiatal és kiöregedett férfi prostituálttal, és arra várnak, hogy Scott betöltse a 21. életévét, és végre megkapja az apjától a hatalmas vagyonát. A szülinapjáig már csak 1 hét van hátra. Addig is ketten útnak indulnak, hogy megkeressék Mike édesanyját. Eljutnak Portlandig, majd onnan tovább Olaszországba. Mondanom se kell, hogy az útiköltségre valót a testükkel keresik meg. 

Én azt gondolom, hogy egy filmben vannak kényes témák, amiket nem mindegy, hogy a rendező, hogyan old meg. Ilyen a szexjelenet. Gus Van Sant igen hatásosan, és mégis visszafogottan utal rá, hogy mi történik két, vagy három férfi között. A színészeket beállítja egy előre meghatározott pozícióba, és az arról készült fotók sorozatát villantja meg. A kevesebb néha több elve alapján ez abszolút működik. 

A film ettől függetlenül mégis borús és lehangoló, ahogy a fiatal lelkek keresik az útjukat, és nem törődve semmivel, élnek egyik napról a másikra cél nélkül, őrültebbnél őrültebb helyzetekbe keveredve.

A film végére kibontakozik egy szerelmi háromszög. Mike szerelmet vall Scottnak, aki viszont Olaszországban szerelmes lesz egy lányba. Scott végül hazaviszi Amerikába a lányt, és apjának bemutatva, visszatér a gazdagok világába, tudomást sem véve az előző életéről. Mike tovább tengődik az utakat róva, néha narkolepsziás rohamba zuhanva, néha egy kis kokainhoz jutva. 

Az elszomorító az egészben, hogy vannak ilyen reménytelen, a társadalom peremén élő emberek, akik nem is tudom, hogyan élik túl az életüket. Ami még megdöbbent az ilyen filmek láttán, az a sztori. Szerintem ilyen filmet csak az tud rendezni, aki valaha is átélt legalább valami hasonlót. Ebből kiindulva elolvastam Gus Van Sant önéletrajzát, ahol kiderült, hogy ő vállalja azt, hogy homoszexuális. Volt és a mai napig vannak olyan helyek, ahol a homoszexualitás bűnnel, és a fertővel egyenlő. Igy akik tényleg azok, nagyon nagy ellenállásnak vannak kitéve, de nem csak a társadalomban, hanem a saját családjukban is. És nem egyszer hallottam olyanról, hogy azok a fiúk-férfiak akik tisztában jönnek az identitásukkal, de nem vállalhatják fel, ahhoz, hogy megkeressék az önmagukba vezető utat, férfi prostituáltakhoz járnak. Ilyen van, ha tudomást akarunk venni róla, ha nem. 

Én nem szeretem az előítéleteket, és inkább megsajnálom azokat az embereket, akiket valamilyen sztereotípia alapján nem tart a társadalom megfelelő polgárnak. Ha folyamatosan kirekesztjük a homoszexuális embereket, akkor nemhogy nem sikerül nekik beilleszkedni a társadalomba, de még a peremére is szorul a többségük, vagy örökké boldogtalan lesz. 

Hogy egy hasonlattal éljek, sokkal nehezebb annak a gyereknek a homokozóban játszani, akit folyamatosan kilöknek, mint annak, akit kézen fogva bekísérnek, és segítik a játékban...

Nem kellesz eléggé (He's Just Not That Into You)

Elnézést kérek minden kedves olvasótól, de "írói válságban" szenvedtem :)

Rengeteg filmet szeretek, amikről írni szeretnék, de valahogy nem jött az ihlet. Aztán egy élethelyzetről eszembe jutott ez a film. A Viharsziget után úgy gondoltam, itt az ideje a lazításnak.
   A Nem kellesz eléggé című film felépítését az Igazából szerelemhez tudnám hasonlítani. Itt is inkább az a felállás, hogy nincs konkrét két főszereplő, akik körül zajlanak az események, hanem több mellékszereplőn keresztül kapjuk meg a film mondanivalóját. És ez azért is jó, mert nagyon sokféle szemszögből láthatjuk a témát. Ami itt nem más mint a szerelem másik oldala, amikor tetszünk valakinek, de annyira nem, hogy felvállaljon, vagy visszahívjon, vagy hogy megkérje a kezünket. Alapigazságokat boncol ez a film humorosan, nyíltan és őszintén. És arra is megkapjuk ismét a választ, hogy miért nem beszélünk egy nyelvet: férfi és nő. Két külön világ, szöges ellentétben egymás gondolkozásával. Ha nyitottak vagyunk, ebből a filmből szintén rengeteget lehet tanulni. Például azt, hogy egy pasi hogyan viselkedik, ha csak egy numerát akar, és hogyan, ha szerelmes, vagy hogy egy nő mire képes, ha megtetszik neki valaki (például a telefonja hozzánő a kezéhez). Én azt gondolom, hogyha megértjük a másik nemet, akkor sokkal könnyebb lesz az életünk. Mert valljuk be, mi nők, mindig azt várjuk, hogy egy pasi úgy gondolkodjon, mint mi, és belelásson a fejünkbe. Mi miért nem vagyunk képesek a ő fejükkel gondolkodni? Lazán hozzáállni egy bimbózó találkozáshoz? Mert már az első egymással váltott mondatok után azt várjuk, hogy minden úgy menjen, ahogy azt  a mi fantáziadús fejünkben megálmodtuk. De az élet, az igazi élet milliószor bizonyította már nekünk, hogy ez nem így működik. Tehát a gond azzal van, ahogy állunk a kapcsolatokhoz, vagy egyáltalán a másik nemhez. Szerintem megkaphatjuk a figyelmet, a romantikát, bármit, amit szeretnénk, a megfelelő embertől. Mint ahogy nem várhatjuk el egy erkölcsös nőtől, hogy laza legyen, és egy zárkózott férfitól, hogy nyitott legyen, mert nem lesznek azok. Sokat vitatott Csernus Imre is ezt próbálja átadni az embereknek, hogy ne menjenek bele egy olyan kapcsolatba, ahol nem akarják meglátni a másik igazi énjét, mert amikor szerelembe esünk, minden elfelejtünk, még azt is, hogy egy óvodás felfogású pasival járunk, és csak később esik le a lepel, hogy ez a férfi nem is férfi, hanem egy anyám asszony katonája..
  Elég nehéz női szemmel a pasik oldalát bemutatni, vagy inkább lehetetlen, mert nő vagyok, de megpróbálom megérteni őket, és ezáltal sokkal közelebb kerülhetek hozzájuk. Szerintem mindannyian estünk már bele abba a hibába, hogy randiztunk, vagy véletlenül összefutottunk egy sráccal, megtörtént a telefonszám csere, de azután nem történt semmi. Gigi (Ginnifer Goodwin) is ebbe a hibába esik számtalanszor, és nem érti, hogy mi a gond vele. Aztán megismerkedik Alex-el, akitől nem akar semmit. Összebarátkoznak, és a srác nyíltan és őszintén segít neki a párválasztásban, és felnyitja Gigi szemét, hogy amikor egy pasi azzal jön a másik randin, hogy fél évre el kell utaznia a világ másik végére, akkor férfi nyelvre lefordítva: Nem kellünk neki eléggé! Gigi csak az egyik szemszögből bemutatott szál a filmben arról, hogy mikor és miért nem kellünk eléggé. Számos példa mutatja meg, hogy észrevehettük volna a jeleket, de nem akartuk. Az egészben az a legszebb, ha ezeket a tüneteket képesek vagyunk felismerni, és adott esetben nem jegygyűrűt várni, vagy egy repülőjegyet, hogy "gyere velem te is". Mert ha nem nyitjuk ki a szemünket, akkor örök kudarcokra ítéljük magunkat. Az én véleményem szerint kellenek a kudarcok, hogy megerősödjünk, és tanuljunk belőlük, de nem folyamatosan. Ha azt vesszük észre, hogy 10 kapcsolatból 11 végződött ugyanúgy, akkor ott nem a pasik rontottak el valamit, hanem mi nem vettük észre a jeleket. De az, hogy konkrétan mi az, amiben változtatnunk kell, azt csak saját magunk fejthetjük meg, senki más. Viszont, -mint már korábban írtam- a tükörbe nézés az egyik legnehezebb dolog a világon..De ha sikerül, akkor a sorstól meg fogjuk kapni azt a bizonyos repülőjegyet...

Viharsziget (Shutter Island)

Leonardo DiCaprio

Itt az ideje, hogy szembenézzek a "Viharszigettel".
Nem igazán szeretem az olyan filmeket, amik félelmetesek, mert képes vagyok annyira beleélni magamat egy-egy szereplő bőrébe, hogy teljesen elkap a frász. Egy kezemen megtudom számolni, hány horror filmet láttam. Viszont a pszicho-thrillereket kifejezetten szeretem. Pont annyira félek a film alatt, ami még elviselhető, és a lelkek-lelkünk bugyraiban való navigálás sem éppen kellemes, mégis szerintem szükség van az életben ezekre az érzésekre, ahhoz, hogy értékelni tudjuk az igazán boldog pillanatokat. Szerintem az viszi előre az embert, ha képes szembenézni saját magával, melyhez kell egy tükör, ami lehet a párod, a barátaid, a családod, vagy akár egy film..
Engem ez a film teljesen taccsra tett. Hetekig próbáltam "kiheverni". Valószínűleg azért, mert célba talált, és én is megtaláltam az életemben egy olyan dolgot, amit nem tudok magamnak megbocsájtani soha, és ezzel kell együtt élnem. Szerintem bárki, aki szembe mer nézni saját magával, talál ilyet. A kérdés inkább az, hogy bele merünk-e nézni a tükörbe? Nekem ezt adta ez a film..
DiCaprio nem volt sosem a kedvenc színészem, aztán egyszer a kezembe akadt a Kosaras naplója, ahol megláttam benne az igazi mélységet. Ő tényleg képes a legőrültebb fazont is színre vinni. Talán ezért is lett Martin Scorsese kedvence. Az ő kettejük párosa már többször bizonyított, de számomra leginkább ebben a filmben.
A történet egy hajón kezdődik az 50-es években, amin két rendőrbíró utazik egy szigetre, ahol olyan elmebetegek vannak, akik már embert is öltek. Amikor Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) megérkeznek a szigetre, és elkezdenek nyomozni az eltűnt beteg után, gyülekeznek a viharfelhők, és kénytelenek pár napra ott ragadni a szigeten, amit csak fegyveresekkel őrzött komppal lehet elhagyni. A feladat egyszerűnek tűnik: eltűnt egy nő a cellájából, aki három gyerekét fojtotta vízbe, és mivel a szigetet nem lehet elhagyni, elkezdődik a nyomozás. Közben az ott töltött éjszakák alatt Teddynek hátborzongató-visszatérő álma van az elhunyt feleségéről, és kislányáról, akik meghaltak, amikor két évvel ezelőtt leégett a lakásuk. Ahogy peregnek a filmkockák, az ember hirtelen ott találja magát a szigeten az iszonyatos vihar közepette, és megérzi, hogy valami nincsen rendjén. Egyre több jel mutat arra, hogy ez az intézet, csak egy álca, és igazából a náci kísérletek folynak. Teddy egyre kimerültebb lesz, és egyre elszántabb, hogy a végére járjon az igazságnak. Minden nyom arra mutat, hogy a szigeten lévő világító toronyban végzik az agyi operációkat,  így kísérletezve ki, az érzésekre képtelen gyilkológépeket. Amikor Teddy elér nagy nehezen a világító toronyba, szalad fel a rettentő keskeny csigalépcsőkön, de egyik emeleten sem talál senkit. A tetejére érve viszont az utolsó szobában ott ül a főorvos (Ben Kingsley), aki elmeséli neki, hogy Teddy kicsoda valójában, és, hogy ez a nyomozásosdi csak egy "játék", hogy Teddy saját maga jöjjön rá, ő is egy beteg, aki már két éve itt van a szigeten, és azért került ide, mert komoly alkohol problémákkal küzdve egy nap arra ment haza, hogy a felesége vízbe fojtotta a két kisfiúkat és a kislányukat a házuk mellett lévő tóba..
Ha valaki látta a Hetedik című filmet, akkor el tudja képzelni, hogy milyen az, amikor az egész film alatt sötét van, és zuhog az eső. Olyan nyomasztó, hogy légyzümmögéstől is kitör a frász. Aztán jön egy jelenet, amikor Teddy hazaérve megtalálja a gyerekeit a tóban. Verőfényes napsütés, madarak csicseregnek és a felesége Dolores (Michelle Williams) békésen ül a teraszon a hintaszékben. A látvány sokkoló. Teddy futva rohan a tóba, hogy kihozza a gyerekeket, de már késő. Kicsi élettelen testüket zokogva-kiabálva, szív-megszakadva szedi össze és fekteti le a parton. Teddy átöleli feleségét, de aztán a lelövi a szolgálati fegyverével. Mivel képtelen szembenézni a lelkiismeret furdalásával, hogy nem vette észre a feleségén kiütköző depresszió jeleit, kitalálja magának, hogy ő azért van a szigeten, mert nyomoz egy eltűnt elmebeteg után.
Amikor a főorvos elmondja neki ezt, Teddyben bevillannak a múlt képei, és szembenéz a valósággal. Dr. John már többször próbálkozott szembesítéssel, ezért ez az utolsó lehetőség arra, hogy Teddy kikerüljön az intézményből. Ha még egyszer visszaesik a maga által felállított világba, akkor kénytelenek lesznek rajta lobotómiát végezni, ami egyenlő az agyhalállal. A végjelenet nyitva hagyja a nézőnek a kérdést, nekem mégis egyértelmű volt. Teddy utolsó szavaival azt mondja: "Melyik jobb? Szörnyként élni tovább, vagy jó emberként meghalni?"
Ez a film abszolút felveszi a versenyt bármelyik mai filmmel. A mai nézők ki vannak éhezve a minél látványosabb és ámulatba ejtőbb képsorokra, amit ez a film megad, de mégis sokkal több van benne, csak mögé kell nézni, vagy bele a tükörbe...

Életben maradtak (Alive)

Életben maradtak (1993)

Kifejezetten szeretem az igaz történetek alapján készült filmeket, persze, ha jól meg van csinálva. Hát ez egy ilyen film.

1972. október 13-án lezuhan egy utasszállító repülőgép Dél-Amerikában, a fedélzetén az egyik uruguayi főiskola rögbicsapatával. Az utasok felének sikerül élve megúszni a balesetet, de mivel a kereső csapat 8 nap után feladja a keresést, így a helyzetük még kilátástalanabb. 

A nagy kérdés a filmben (és az életben) mégsem az, hogy túlélik-e a szerencsétlenséget, hanem az, hogy hogyan?  Milyen iszonyatosan nehéz döntések árán.

Ahhoz, hogy esélyük legyen, élelmet kell szerezniük, ami az Andok hófödte hegycsúcsán lehetetlen, kivéve a holttesteket, akik nem élték túl a balesetet...

Az élet egyik nagy dilemmája: egyél az egyik csapattársad húsából - akivel együtt játszottál még pár hete - vagy nem? Lehet, hogy valakinek egyszerű a döntés, nekem nem lenne az. Azt tudom, hogy a emberben hatalmas erők képesek a felszínre törni, ha életben akar maradni, de ezt a lépést csakis úgy lehetne megtenni, ha nem gondolsz arra, hogy mit eszel. Két túlélő elindult, hogy segítséget hozzanak, miután eldöntötték, hogy az életben maradás egyetlen esélye, ha esznek az elhunyt társaikból és igy lesz erejük átvágni az Andokon. A 16 életben maradt túlélőről 1972. december 21-én értesült a hatóság, 70 nappal a repülőgép szerencsétlenség után!

Ez a film eszembe juttat egy történetet a gyerekkoromból: Egyszer régen, még kicsi voltam, amikor a kertes házunk végében tartottunk malacokat. Szegényeknek más feladatuk nem nagyon volt, minthogy jól meghízzanak, és aztán megtöltsék a hűtőládánkat, majd a hasunkat. Igen ám, de egy alakalommal a kicsi koca szállítmánnyal megérkezett Öcsi, aki eltért a társaitól, és elkezdett hozzánk ragaszkodni. Persze, mondanom se kell, hogy miután nevet adtunk neki, ő is családtag lett. De ahogy telt-múlt az idő, és Öcsi szépen hízott, ahogy kell, elérkezett az ő ideje is. Én teljesen lelki beteg voltam, és próbáltam meggyőzni apukámat, hogy ne vágják le Öcsit, és láttam az ő szemében is a bizonytalanságot, de végül győzött a bevált gyakorlat, és el kellett búcsúznunk Öcsitől. Na, onnantól kezdve, ha anyu valamit sütött-főzött a hűtőládából, mindig megkérdeztem "ez nem az Öcsi, ugye?", mert különben nem ettem belőle. 

Félreértés ne essék, nem akarom az embert egy háziállathoz hasonlítani, de bárki, aki felteszi magának a fent említett kérdést, biztos, hogy a döntését érzelmi alapon hozza meg. És valljuk be, könnyebben csippantunk le egy ismeretlen fenekéből, mint a legjobb barátunkéból. 

Félre a tréfával, ez tényleg nem egy mindennapos történetet feldolgozó film.  Az ember életében történik néha olyan momentum, amit soha nem fog teljes mértékben feldolgozni és elfelejteni. Ez is egy ilyen momentum a túlélők életében. Le a kalappal a hihetetlen lelki erejük előtt. Ki-ki döntse el, hogy ez a döntés elítélendő-e, vagy inkább az embert mutatja meg igaz valójában...

Ilyen a formám (Just My Luck)

Ilyen a formám (2010)

  Itt az ideje, hogy leírjam az első negatív
 véleményemet egy filmmel kapcsolatban, csakhogy meglegyen
az egyensúly. Mondjuk úgy,
hogy ezt a filmet a tiniknek készítették,
mert minden megvan benne, hogy a célzott közönségnél sikert arasson: jó pasi (aki még nem lerágott csont), dögös csaj, hétköznapi alapsztori (amibe magunkat is simán elképzeljük) és persze romantika ezerrel. Mégis az első 10 percben kiakadtam rajta. Ezt a filmet még a fiataloknak sem ajánlanám, mert olyan eldeformált képet fognak kialakítani az ellenkező nemről, hogy soha az életben nem fog nekik megfelelni egy sem. Arról már nem is beszélek, hogy szegény Jennifer Lopez nehezen tudna nekem szórakoztató perceket okozni. Nem bírom a tökéletes világát, ahol minden különleges, szép és szuper, de belül nincs semmi. Az élet nem ilyen, hála istennek!
Na de kezdjük az elején: Zoe nem keresi tovább a nagy őt, akire eddig várt, hanem úgy dönt, pasi nélkül alapít családot, és jelentkezik egy mesterséges megtermékenyítésre. Természetesen miután átesett a beavatkozáson, pont aznap összefut egy jóképű, vicces és nem mellesleg álom pasival, Stannel. A helyzet bonyolódik, és persze megbeszélnek egy randevút. Stan egy lampionokkal, és gyertyával megvilágított, szuper romantikus kerti vacsorára hívja Zoet.....Hát én ettől akadtam ki..., ez a jelenet számomra annyira a fantázia szüleménye, mint a Jedi visszatér. Persze a rendező megpróbálta elvenni a giga romantika élét azzal, hogy pizzát esznek és nem kaviárt, meg narancsos kacsát... Na, de lépjünk túl az első megrázkódtatáson. Zoe és Stan kapcsolata szépen alakul. A csavar persze az, hogy Zoe nem meri bevallani Stannek, hogy terhes. A második sokk akkor ért, amikor Stan meghívja Zoet a farmjára. Zoe annyira elolvad Stan látványától (meztelen, izzadt felsőtest, kantáros farmer, cowboy kalap stb..), hogy belehajt egy fába. Aztán, amikor eljön az esti borozgatás ideje és Stan és Zoe egymásba bonyolódnak, Zoenak lesz egy orgazmusa, mert Stan megcsókolta a nyakát :-( Köztudott, hogy a várandós nők hormonjai ugrálnak, és ilyenkor jobban kívánják a szexet, de uraim, magukat is ki kell ábrándítanom: egy nő nem tud orgazmust produkálni egy nyakcsóktól.. Ebben a jelenetben a férfiakat ringatják tévhitbe. Ha tudnák, hogy hány nő megjátssza az orgazmust, és igazából mennyi a valódi, hát eléggé elkeserednének.
Természetesen a film végére minden kiderül, Stan begurul, aztán Zoe könyörög és Stan megbocsájt. Félre értés ne essék, nem a romantikus vígjátékok ellen vagyok, tudom, hogy mindig nem lehet drámázni, de muszáj, hogy legyen egy elvárt szint, amit hoznia kell egy ilyen filmnek.
Ajánlok egy pár igazán értékes és jó romantikus vígjátékot:

• Igazából szerelem (2003)
• Bridget Jones I-II. (2001; 2004)
• Szex és New York I-II. (2008; 2010)
• Egyszerűen bonyolult (2009)
• Holiday (2006)

És ajánlok párat, amit ha jót akarsz magadnak, nem nézel meg:

• Exférj újratöltve (2010)
• A szuper exnőm (2006)
• Hová lettek Morganék (2009)
• Szakíts, ha bírsz (2006)
• Cserebere szerencse (2006)

Most már tudtok kommentálni, ha akartok:-)

Jó szórakozást!

Velem vagy nélküled (The Story of Us)

Rob Reiner: Velem vagy Nélküled (1999)

Amikor megismerünk valakit, és a vége házasság lesz, nagyon sok mindenre nem készülünk fel, mert nem is tudjuk igazán, hogy mi vár ránk. Sokféle hit és tévhit kering arról, milyen is egy életre szóló házasság. Én azt gondolom, hogy ez csakis attól a két embertől függ, akik benne vannak. És hogy az évek alatt hogyan tudnak egymáshoz viszonyulni.
A Velem vagy Nélküled egy igazi, szívmelengető, tabukat döngető tanmese. 
A történet hétköznapi, mégis más, mert szemtanúi lehetünk egy 15 éve tartó házasság legbelsőbb titkainak. A legjobb az egészben, hogy a film mégsem szubjektív, mert megmutatja a nő és a férfi oldaláról is a boldog-boldogtalan perceket. És pont ez a lényege az egésznek, hogy igazán akkor értjük meg a legsúlyosabb vita tárgyát, ha belegondolunk, hogy a másiknak ez mit jelent. Mondanom se kell, hogy  Bruce Willis és Michelle Pfeiffer nagyon jól érzékeltetik ezt a játékukban. 
Ben és Kate 15 év házasság után mélypontra kerül. Van két gyerekük, és éppen  nyári táborba küldik őket.Az idő alatt megpróbálnak egymás nélkül élni. Az ember a bőrén érzi a két ember megcsömörlött, fásult lelki világát. Én azt mondom, hogy egy ilyen helyzetből csak azok tudnak kijönni, és együtt maradni, akik tényleg szerelemből kötötték össze az életüket a párjukkal, és elfogadják a másikat, olyannak, amilyen. Nem ruházzák fel mindenféle nem létező tulajdonsággal. 
Minden olyan embernek ajánlom a figyelmébe, aki házasodni készül, vagy akár már 20 éve él házasságban, mert a film megmutatja a lehetséges megoldást egy ilyen problémára. 

Amerikában (In America)

Jim Sheridan: Amerikában (2002)

Egyszer kölcsönkaptam ezt a filmet egy átírt DVD-n. Már a borítója is felkeltette az érdeklődésemet, de "hála" az otthon megírt DVD-nek és az én "Made in China" lejátszómnak, nem sikerült megnéznem. Pedig már bekucorodtam a tv elé, szemüveg, pattogatott kukorica, távirányítok be voltak készítve, és mégis ERROR. Aztán egy pár évvel később megláttam a műsorújságban, hogy le fogják adni..Drága férjemet leültettem a fotelba egy sörrel és leragasztott szájjal, mert imád a legfontosabb részeknél beszélni..A szokásos dolgok bekészítve és indulhat a filmben való teljes elmerülés.

Az Amerikában hangulata az, ami elsőre megfogott. Egy kincs a mai effektekkel teli filmvilágban. Érzi az ember a realitást, azt, hogy a főszereplők bármikor elsétálhatnának mellettünk, és mégis különlegesek, mert egy olyan szellemi és lelki erőről tesznek tanúbizonyságot, amit  nagyon-nagyon sokan nem merünk megtenni! Ez a film megmutatja, hogy miért érdemes élni, még a luxus és gazdagság világától legtávolabb is. 

A történet lényege egyszerűnek tűnhet. Egy Ír család (Johnny az apa, Sarah az anya, Christye és Ariel a két kislányuk) kivándorol Amerikába, és megpróbál új életet kezdeni teljesen előröl, mivel  semmijük sincs egymáson kívül. Beköltöznek New Yorkban egy brooklyni "drogos" ház tetőtéri lakásába, ahol előttük csak a galambok laktak. Ahogy peregnek a filmkockák, szépen-lassan kiderül, hogy milyen  szörnyű múltat hagytak maguk mögött-volt egy kisfiuk is Franky, aki két évesen leesett a lépcsőről, és 5 évesen meghalt agydaganatban. Johnny képtelen azóta teljes életet élni és bármiféle érzelmet kimutatni a világ felé, ami miatt nem is talál magának színészi munkát. Talán pont Johnny miatt sem tud a család többi tagja  túllépni ezen a tragédián. A Sarah és a gyerekek is megpróbálnak segíteni a maguk módján az apjuknak, de mint tudjuk az élet nem ilyen. Amíg valaki képtelen szembenézni saját magával, addig senki nem tud rajta segíteni. Erről az utazásról szól az Amerikában . A film vége persze happy-end, de ezt mégis elnézem neki, mivel maga a rendező, Jim Sheridan Írországból jött Amerikába, és ez az ő története egy kis átalakítással..