Libanoni keringő

Kiskoromban sosem értettem, hogy amikor két nép háborúban állt, miért nem csinálták ennek sokkal egyszerűbb módját, hogy eldöntsék, ki nyert és miért nem párbajozott a két ország vezetője, mondjuk karddal, vagy valamilyen harcművészeti sporttal, így csak 1 áldozata lett volna a csata kimenetelének. Igaz, akkor nem a stratégiában, politikában jártas emberek lettek volna államfők, és akkor Swarzeneggernek nagyobb esélye lett volna Amerika elnökeként, mint Obamának. Viszont a világ sosem volt ilyen egyszerű.
Hány olyan vérengzésről, csatáról, háborúról hallunk a történelem során, ahol az öldöklés önkényes, és a háttérben az adott hatalom által irányított volt. Egy ilyen témához nem könnyű filmesként hozzányúlni, mert automatikusan ellenállásba fog ütközni valamelyik oldalról. Egy háborúban mindig van két, vagy több ellenség, akik a csatájukat a maguk szemszögéből fogják látni, és aszerint magyarázzák, miért történ úgy a háború menete, ahogy.
De vannak ritka pillanatok, és kivételes emberek, akik belátják, hogy ők is hibázhattak, hogy a parancs, amit kaptak, nem volt emberhez méltó, hogy teljesítsék.

Egy filmnél a legfontosabb ember szerintem a rendező, mert a történet, a jelenetek, a világítás, a helyszínek az ő szemén keresztül vetítve jutnak el hozzánk. Ari Folman  izraeli filmrendező keze nyomán készült a Libanoni keringő, mely önéletrajzi ihletésű. A rendező egyike a Holokauszt túlélők leszármazottjának.
A filmet nemcsak az animációs filmek kategóriájában jelölték számos fesztiválon és díjátadó ünnepségen, hanem a dokumentum film kategóriában is. Érdekes párosítás, mármint az animáció és a dokumentumfilm, mégis miután megnéztem, úgy gondoltam, hogy nem is lehetett volna másképp megcsinálni. A drámai jeleneteket finomította a rajzolt technika, mégis a képzeletünk kiegészítésével sokkal hatásosabb volt bármelyik számítógépes effektnél.

Maga a filmrendező, Ari meséli el a történetét az 1982-es Libanoni mészárlásról, ahol ő még csak 19 éves katona volt. Ari egy nap felkeresi barátját, akivel együtt harcolt abban a bizonyos háborúban, és elmondja neki, hogy lassan 3 éve van egy visszatérő álma, ahol 26 véreb, vicsorgó pofával, csorgó nyállal és kifordult szemmel rohan a háza felé, és őt akarja megölni. Az álom megfejtése összefügg az ő katonai múltjukkal, amikor egy alkalommal a vízpart felől bevonultak egy faluba, ahol kutyák őrizték az emberek nyugalmát, és ha a kutyák megéreztek valakit, azonnal jeleztek a gazdáknak. Ezeket a kutyákat lőtték ki, pontosan 26-ot. Ari nem érti miért nem emlékszik semmire abból az időből, minden olyan dolgot törölt a memóriája, ahol ölni kellett, vagy ahol ilyet látott. Így eldönti, hogy felkeresi a régi bajtársait, és megkérdezi őket, mire emlékeznek a háborúból.
Erre az utazásra hív minket a film, mely gyönyörűen van megrajzolva, a fények, a színek, az arcok életre kelnek. A történetben haladva egyre jobban elfog minket az az érzés, hogy sokszor - és biztosan nem csak ebben a mészárlásban - fiatal katonák mennek, teljesítik a parancsot, de akkor és ott nem fogják fel, hogy minden elvükkel ellenkezik a tettük. Csak később, mikor már képesek szembesülni vele, akkor jönnek rá, hogy nem kellett volna részt venni. Az ember különös teremtmény, és olyan dolgokra képes a lelke és ép elméje megvédéséért, ami sokszor hihetetlen. Például, hogy nincsenek emlékképei, vagy úgy tekint a háborúra, mint egy filmforgatásra, vagy mint a jól elkapott pillanatfelvételek sokaságára. Aztán történik valami, ami kizökkenti a mentsvárból, és kénytelen szembesülni a valósággal.
Ari, a film végén elkezd emlékezni, és rájön, hogy ő azon katonákhoz tartozott, akik a világító bombákat lőtték fel, hogy a táborokban lévő katonák lássák az embereket, akiket lemészároltak.
A film utolsó kockái "sajnos" nem rajzoltak. A valódi mészárlás utáni napokban készült fotók és videók peregnek megdöbbentve a nézőt, ezzel téve valóságossá az addig látottakat. Sokkoló, mégis megnyugtató a tudat, hogy valahol van egy izraeli filmrendező, aki nem ismer engem, ő mégis adott egy szeletet az életéből, és megvallotta a legnagyobb bűnét, bízva a néző megbocsájtásában.
Ezt a filmet azoknak ajánlom, akik szeretik az igazi ritka kincseket, és bírják idegrendszerrel is..

Bűn és bűnhődés

Mi a bűn? Ez egy nagyon jó kérdés..
Az, amikor úgy érezzük, hogy a belülről égető lelkiismeret furdalás már elviselhetetlen? Nem hiszem, hogy ettől függne, mert vannak olyan emberek, akinek egyáltalán nincs lelkiismeret furdalásuk, és vannak olyanok, akiknek olyantól is beindul a lelki szenvedés, amitől nem is kellene.
Amikor úgy érezzük, valami helytelent tettünk, amit a szeretteink elítélnek? Nem hiszen, hogy a környezet az, ami igazán meghatározza, mert ez is egyénenként változó. Mégis, kialakult a társadalomban egy elfogadott erkölcsi, és törvényi szabály, amit be kell tartsunk. Van, akinek nem okoz gondot, de vannak olyanok, akik úgy érzik, ha nem tesznek valamit - ami akár törvénybe is ütközhet - a világnak ártanak vele.

Raszkolnyikov is így érezte, amikor kitervelte, hogy megöli azt az uzsorás asszonyt, aki a fiatal, egyetemisták szegénységét kihasználva tett szert egyre több pénzre. Önző módon belőlük élt, mint egy parazita. Raszkolnyikov is fiatal egyetemista, aki nagyon szegényen él Szentpéterváron, amiből egyre inkább elege lesz. Nem hisz istenben, ő abban hisz, hogy több, mint egy közönséges halandó, és neki jogában áll úgy embert ölni, hogy azt se erkölcs, se törvény nem bünteti, hiszen azzal, hogy egy ilyen parazitát megöl, csak hasznára van a világnak.
Néha én is úgy érzem, olyan ellehetetlenült világban élünk, hogy normálisan már csak a szerencsések tudnak élni. Nincsenek munkahelyek, a fizetések csökkennek, a benzinárak emelkednek és a morál is egyre mélyebbre süllyed. Mégis, az tart vissza attól, hogy ne helytelenül cselekedjek, hogy bebizonyítsam magamnak és a környezetemnek, hogy így is lehet előre jutni, és feljebb lépni. Igaz, időnként akkorának érzek egy lépcsőfokot, mint a Kína nagy fal, mégsem adhatom fel, hiszen nem lépi meg helyettem senki. És abban is hiszek, hogy mindenkire akkora terhet rak a sors, amennyit elbír.
Visszatérve a Bűn és bűnhődésre, ez egy csodálatos történet, és nagyon-nagyon sokat tanulhatunk belőle. A lélektani leírása fantasztikus. Míg más orosz íróktól megszoktuk, hogy több tíz oldalon ecsetelik a tájat, ebben a filmben és regényben - mert a könyvet is ajánlom mindenkinek - a lélek útját látjuk a bűn kitervelésétől kezdve, az elkövetésén át, a megtörésig, és megbánásig. Olyan mélyen belelátunk Raszkolnyikov érzelmi világába, hogy a történet elején szinte egyet értünk vele a bűn elkövetésében, és ahogy a szemünk előtt jut el Raszkolnyikov a lelkiismeretéhez, és vallja meg bűnét, úgy érezzük mi is azt, hogy ez így helyes.
Raszkolnyikov a gyilkosságot követően próbálja magával elhitetni, hogy jó dolog, amit tett, de egy belső hang és az éjszakánként gyötrő rémálmai egyre jobban szembesítik a bűnével. Ráadásul beleszeret Szonyába, aki maga a megtestesült ártatlanság, és a hit mintaképe. Szonya nem támogatja bűnében, és próbálja rábeszélni Raszkolnyikovot, hogy vallja meg azt. De amíg nem érzünk bűnnek valamit, hogyan valljuk meg? Ezen az úton segít Szonya neki, hogy a végén tényleg szembesüljön Raszkolnyikov azzal, mit tett, és megértse, hogy ő ugyanolyan ember, mint a többi, és nem áll jogában önbíráskodni, bármi legyen is az oka.
Egy picit most üljünk le, és merengjünk el azon, hogy mi volt a saját életünkben olyan bűn, amit sokáig, évekig, vagy talán még most sem bocsájtottunk meg magunknak. Az életben a megbocsájtás - nem csak magunknak, hanem másoknak is - nagyon nehéz dolog, de meg kell tudnunk tenni, mert ha soha senki nem bocsájtana meg nekünk és nem oldozna fel a teher alól, akkor elmondhatnánk, hogy mindenki bűnös, senki nem kivétel. Szerintem pedig nem így van, egyszerűen az ember gyarló, mióta világ a világ. És ha mindenki felett pálcát törünk, egyszer azt vesszük majd észre, hogy a mi fejünkön tört el az a vessző.