Bűn és bűnhődés

Mi a bűn? Ez egy nagyon jó kérdés..
Az, amikor úgy érezzük, hogy a belülről égető lelkiismeret furdalás már elviselhetetlen? Nem hiszem, hogy ettől függne, mert vannak olyan emberek, akinek egyáltalán nincs lelkiismeret furdalásuk, és vannak olyanok, akiknek olyantól is beindul a lelki szenvedés, amitől nem is kellene.
Amikor úgy érezzük, valami helytelent tettünk, amit a szeretteink elítélnek? Nem hiszen, hogy a környezet az, ami igazán meghatározza, mert ez is egyénenként változó. Mégis, kialakult a társadalomban egy elfogadott erkölcsi, és törvényi szabály, amit be kell tartsunk. Van, akinek nem okoz gondot, de vannak olyanok, akik úgy érzik, ha nem tesznek valamit - ami akár törvénybe is ütközhet - a világnak ártanak vele.

Raszkolnyikov is így érezte, amikor kitervelte, hogy megöli azt az uzsorás asszonyt, aki a fiatal, egyetemisták szegénységét kihasználva tett szert egyre több pénzre. Önző módon belőlük élt, mint egy parazita. Raszkolnyikov is fiatal egyetemista, aki nagyon szegényen él Szentpéterváron, amiből egyre inkább elege lesz. Nem hisz istenben, ő abban hisz, hogy több, mint egy közönséges halandó, és neki jogában áll úgy embert ölni, hogy azt se erkölcs, se törvény nem bünteti, hiszen azzal, hogy egy ilyen parazitát megöl, csak hasznára van a világnak.
Néha én is úgy érzem, olyan ellehetetlenült világban élünk, hogy normálisan már csak a szerencsések tudnak élni. Nincsenek munkahelyek, a fizetések csökkennek, a benzinárak emelkednek és a morál is egyre mélyebbre süllyed. Mégis, az tart vissza attól, hogy ne helytelenül cselekedjek, hogy bebizonyítsam magamnak és a környezetemnek, hogy így is lehet előre jutni, és feljebb lépni. Igaz, időnként akkorának érzek egy lépcsőfokot, mint a Kína nagy fal, mégsem adhatom fel, hiszen nem lépi meg helyettem senki. És abban is hiszek, hogy mindenkire akkora terhet rak a sors, amennyit elbír.
Visszatérve a Bűn és bűnhődésre, ez egy csodálatos történet, és nagyon-nagyon sokat tanulhatunk belőle. A lélektani leírása fantasztikus. Míg más orosz íróktól megszoktuk, hogy több tíz oldalon ecsetelik a tájat, ebben a filmben és regényben - mert a könyvet is ajánlom mindenkinek - a lélek útját látjuk a bűn kitervelésétől kezdve, az elkövetésén át, a megtörésig, és megbánásig. Olyan mélyen belelátunk Raszkolnyikov érzelmi világába, hogy a történet elején szinte egyet értünk vele a bűn elkövetésében, és ahogy a szemünk előtt jut el Raszkolnyikov a lelkiismeretéhez, és vallja meg bűnét, úgy érezzük mi is azt, hogy ez így helyes.
Raszkolnyikov a gyilkosságot követően próbálja magával elhitetni, hogy jó dolog, amit tett, de egy belső hang és az éjszakánként gyötrő rémálmai egyre jobban szembesítik a bűnével. Ráadásul beleszeret Szonyába, aki maga a megtestesült ártatlanság, és a hit mintaképe. Szonya nem támogatja bűnében, és próbálja rábeszélni Raszkolnyikovot, hogy vallja meg azt. De amíg nem érzünk bűnnek valamit, hogyan valljuk meg? Ezen az úton segít Szonya neki, hogy a végén tényleg szembesüljön Raszkolnyikov azzal, mit tett, és megértse, hogy ő ugyanolyan ember, mint a többi, és nem áll jogában önbíráskodni, bármi legyen is az oka.
Egy picit most üljünk le, és merengjünk el azon, hogy mi volt a saját életünkben olyan bűn, amit sokáig, évekig, vagy talán még most sem bocsájtottunk meg magunknak. Az életben a megbocsájtás - nem csak magunknak, hanem másoknak is - nagyon nehéz dolog, de meg kell tudnunk tenni, mert ha soha senki nem bocsájtana meg nekünk és nem oldozna fel a teher alól, akkor elmondhatnánk, hogy mindenki bűnös, senki nem kivétel. Szerintem pedig nem így van, egyszerűen az ember gyarló, mióta világ a világ. És ha mindenki felett pálcát törünk, egyszer azt vesszük majd észre, hogy a mi fejünkön tört el az a vessző.