Bombák földjén (The Hurt Locker)

Jeremy Renner

Szerencsések vagyunk, hogy nem olyan helyre születtünk, ahol még napjainkban is dúl a háború. Igaz, már a háború sem olyan, mint régen. Rafinált, stratégiai és sunyi lett, nem tudhatjuk igazán, hogy ki az ellenség, mert nincs arca, csak egy elv, egy paragrafus megszegése, vallási-hovatartozási különbségek, gazdasági érdekek vezérlik.
A Bombák földje című film nagyon jól érzékelteti az ember, mint érző lélek szemszögéből a napi harcokat, a halál közelségét, és  azt, hogyan válik egy katona belső-égető szükségévé a harc utáni vágy. A háború rengeteg embernek olyan drogot jelent, mint másnak az adrenalin szint növelése mondjuk az autóversenyzéssel.
A film világa Bagdadba kalauzol minket a 2003-2004-es években, ahol Amerikai bombaszakértők mindennapjai látunk bele. Mattnak, a  vezető bombaszakértőnek, és két társának már csak egy hónapja van hátra az Iraki küldetésükből, ahol nap, mint nap kivonulnak Bagdad utcáira, ha riasztást kapnak, hogy az életüket kockáztatva hatástalanítják a bombákat. Sosem tudhatják, hogy időzített , vagy távirányítású bombáról van szó. Egy nap, mikor Matt teljes védőfelszerelésben odamegy az egyik bombához, az egyik társa, aki fedezi, észreveszi, hogy a szemközti hentes kezében egy mobiltelefon van. Ilyen éles helyzetben ez egyértelműnek látszik. De mire Matt elkezd futni a bombától, már késő, a hentes beírta a telefonjába a megfelelő számkombinációt, és a bomba hatalmasat robban az amúgy is szeméttel teli, poros utca romos házfalai közt.
Matt halála után William őrmester érkezik a csapathoz, aki meglehetősen bátran áll a napi feladatok elé, amitől a társai rendre kiborulnak. Egy nap, mikor riasztják William csapatát, elindulnak a megadott címre. A bejelentés szerint gyanús vezetékeket láttak az egyik szintén koszos, törmelékkel teli utcán. Az őrmester elindul teljes felszerelésében, és megtalálja a vezetéket, ami a bombához vezeti. Mikor elvágja a megfelelőt, talál a bomba oldalán egy másik vezetéket. Ahogy szedi fel a szeméttel borított vezetéket, elér egy csomóponthoz, ahol legalább 8 felé ágazó bombacsokrot talál.  William elkezdi egyesével elvágni a zsinórokat a 60 kilós ruhájában-sisakjában. A hőmérséklet legalább 35 fok. Ilyenkor minden pillanat számít, a másodpercek izzadsággal telnek, a feszültséget vágni lehet. Aztán elvágja az utolsó zsinórt is. Aznap szerencséje volt, nem időzített bombák voltak, így sikerült az összesnél még időben elvágnia a megfelelő vezetékeket.
Egy másik alkalommal egy bombákkal megrakott gyanús autóhoz vonulnak ki, ahol Matt nem fér oda rendesen a vezetékekhez, amik a kocsi csomagtartójából futnak egészen a motorházig, jó alaposan beépítve, ezért leveszi a védőfelszerelését, és úgy kezd el dolgozni. Két társa, akik ilyenkor őrködnek, és ha bárki-bármi gyanúsat látnak, fejhallgatón szólnak Williamnak, észrevesznek egy kamerázó férfit, majd szemben egy templom tetején három másik férfit, akik a kamerással kommunikálnak. Egyértelművé válik a helyzet, a kamerás ember fogja távirányítással aktiválni a bombákat a három férfi jelzésére.
William a fejhallgatóját is eldobva, cigivel a szájában dolgozik. Két társa próbál neki a tetőről szólni, de William teljesen belefeledkezik a munkájába. Vannak olyan emberek a világon, akik a legnagyobb nyomás alatt képesek a legjobbat teljesíteni. Hát William ilyen. Ezt a balhét is megússza, de az egyik társa - Sanborn - nem hagyja szó nélkül, és behúz neki egyet.Este, már a laktanyában, jó alaposan betintázva megbeszélik a dolgot katona módjára - először jól összeverekednek, majd miután kiadták a felgyülemlett feszültséget - isznak még egy korty felest, és mesélnek magukról, az otthoni életükről. Williamnek van egy felesége és egy kisfia, mégsem vágyódik haza, társának van egy barátnője, aki már rég gyereket szeretne, de Sanborn nem érzi magát felnőve az apaszerephez. 
Két nappal az el távjuk előtt, este riadóztatják őket. Hatalmas robbanás rázta meg Bagdad belvárosát, és nekik kell felmérni a terepet, hogy van-e még bomba valahol. William szimatot kap, és meggyőződése, hogy ez távirányítású bomba volt, amit valakik páholyból irányítottak, és nézték végig a robbanást. Elindulnak hárman a sikátorok közt megkeresni a robbantókat. Szétválnak, és így az egyiküket elkapják. William és Sanborn rohannak utánuk egyik sikátorból át a másikba, míg le nem lövik a robbantókat, megsebesítvén a saját társukat is.
Ez az este után sok minden megváltozik. Sanborn véget akar vetni a katonáskodásnak, és végre elég felnőttnek érzi magát egy gyerekhez, másik társukra 6 hónap rehabilitáció vár, William is hazatér a családjához. Egy nap bevásárolnak éppen, felesége megkéri hozzon egy doboz gabonapelyhet. William megkeresi a hatalmas hipermarketben, és csak áll a 20 méter hosszú, 5 soros polc előtt, melyen csak gabonapehely van. A kontraszt leírhatatlan. Az embernek azonnal a Bagdadi nyomor jut eszébe, ahol nemhogy 50 féle, de 1 fajta gabonapehely sincs. Tény, hogy egy ilyen katonai küldetés után szinte lehetetlen visszaállni a régi, megszokott életbe. Williamnak sem sikerül, úgyhogy végül úgy dönt, visszamegy Irakba, ahol a napi szintű halálközeli állapotok, a terrorizmus és a nyomor ellenére igazán otthon érzi magát, és önmaga lehet...
Meglepődve olvastam, hogy a filmet Kathryn Bigelow, egy nő rendezte, mivel egyáltalán nem egy női mozifilm. Ráadásul Kathryn lett az első rendezőnő, aki megkapta az Oscar díjat ezért a filmért 2010-ben. Amit még tudhatunk Kathrynről, hogy James Cameron (Pl.: Titanic, Avatar rendezője) felesége volt a 90-es évek elején. 
Az tény, hogy ez a film egyáltalán nem egy tipikus háborús film. Kathryn Bigelownak sikerült mindenféle effekt nélkül, testközelből bemutatni az Irakban állomásozó katonák életének egy szeletét. Csodálkozom, hogy egy-két fórumon nem voltak annyira elragadtatva tőle, de én vállalom, hogy az olyan filmeket szeretem, ahol igazán megmutatkozik az ember mibenléte, hiszen muszáj néha szembesülnünk a világon történő eseményekről ahhoz, hogy valóban  értékelni tudjuk a saját életünket, és ez a film ilyen..