Hány olyan vérengzésről, csatáról, háborúról hallunk a történelem során, ahol az öldöklés önkényes, és a háttérben az adott hatalom által irányított volt. Egy ilyen témához nem könnyű filmesként hozzányúlni, mert automatikusan ellenállásba fog ütközni valamelyik oldalról. Egy háborúban mindig van két, vagy több ellenség, akik a csatájukat a maguk szemszögéből fogják látni, és aszerint magyarázzák, miért történ úgy a háború menete, ahogy.
De vannak ritka pillanatok, és kivételes emberek, akik belátják, hogy ők is hibázhattak, hogy a parancs, amit kaptak, nem volt emberhez méltó, hogy teljesítsék.
Egy filmnél a legfontosabb ember szerintem a rendező, mert a történet, a jelenetek, a világítás, a helyszínek az ő szemén keresztül vetítve jutnak el hozzánk. Ari Folman izraeli filmrendező keze nyomán készült a Libanoni keringő, mely önéletrajzi ihletésű. A rendező egyike a Holokauszt túlélők leszármazottjának.
A filmet nemcsak az animációs filmek kategóriájában jelölték számos fesztiválon és díjátadó ünnepségen, hanem a dokumentum film kategóriában is. Érdekes párosítás, mármint az animáció és a dokumentumfilm, mégis miután megnéztem, úgy gondoltam, hogy nem is lehetett volna másképp megcsinálni. A drámai jeleneteket finomította a rajzolt technika, mégis a képzeletünk kiegészítésével sokkal hatásosabb volt bármelyik számítógépes effektnél.
Maga a filmrendező, Ari meséli el a történetét az 1982-es Libanoni mészárlásról, ahol ő még csak 19 éves katona volt. Ari egy nap felkeresi barátját, akivel együtt harcolt abban a bizonyos háborúban, és elmondja neki, hogy lassan 3 éve van egy visszatérő álma, ahol 26 véreb, vicsorgó pofával, csorgó nyállal és kifordult szemmel rohan a háza felé, és őt akarja megölni. Az álom megfejtése összefügg az ő katonai múltjukkal, amikor egy alkalommal a vízpart felől bevonultak egy faluba, ahol kutyák őrizték az emberek nyugalmát, és ha a kutyák megéreztek valakit, azonnal jeleztek a gazdáknak. Ezeket a kutyákat lőtték ki, pontosan 26-ot. Ari nem érti miért nem emlékszik semmire abból az időből, minden olyan dolgot törölt a memóriája, ahol ölni kellett, vagy ahol ilyet látott. Így eldönti, hogy felkeresi a régi bajtársait, és megkérdezi őket, mire emlékeznek a háborúból.
Erre az utazásra hív minket a film, mely gyönyörűen van megrajzolva, a fények, a színek, az arcok életre kelnek. A történetben haladva egyre jobban elfog minket az az érzés, hogy sokszor - és biztosan nem csak ebben a mészárlásban - fiatal katonák mennek, teljesítik a parancsot, de akkor és ott nem fogják fel, hogy minden elvükkel ellenkezik a tettük. Csak később, mikor már képesek szembesülni vele, akkor jönnek rá, hogy nem kellett volna részt venni. Az ember különös teremtmény, és olyan dolgokra képes a lelke és ép elméje megvédéséért, ami sokszor hihetetlen. Például, hogy nincsenek emlékképei, vagy úgy tekint a háborúra, mint egy filmforgatásra, vagy mint a jól elkapott pillanatfelvételek sokaságára. Aztán történik valami, ami kizökkenti a mentsvárból, és kénytelen szembesülni a valósággal.
Ari, a film végén elkezd emlékezni, és rájön, hogy ő azon katonákhoz tartozott, akik a világító bombákat lőtték fel, hogy a táborokban lévő katonák lássák az embereket, akiket lemészároltak.
A film utolsó kockái "sajnos" nem rajzoltak. A valódi mészárlás utáni napokban készült fotók és videók peregnek megdöbbentve a nézőt, ezzel téve valóságossá az addig látottakat. Sokkoló, mégis megnyugtató a tudat, hogy valahol van egy izraeli filmrendező, aki nem ismer engem, ő mégis adott egy szeletet az életéből, és megvallotta a legnagyobb bűnét, bízva a néző megbocsájtásában.
Ezt a filmet azoknak ajánlom, akik szeretik az igazi ritka kincseket, és bírják idegrendszerrel is..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése