Száll a kakukk fészkére



Jack Nicholson

Érzett már valaki az életében olyat, hogy kinyílik a
bicska a zsebében, mert a szeme előtt zajlik le egy ismerőse, barátja, kollégája, társa lelki terrorizálása, és egyszerűen úgy érzi, ezt nem hagyhatja annyiban? Én számtalanszor.. Van a világon olyan típusú ember - nem is kevés -, aki pontosan tudja, hogyan tartson sakkban másokat, és abból meríti a lelkierejét, hogy másokból kiszívja azt. Én genetikailag úgy születtem, hogy messziről megismerem ezt az embertípust, és bármikor képes vagyok szembeszállni ellene, főleg akkor, ha látom, hogy másokkal történik, mert én meg tudom védeni magam, de vannak, akiknek nincs annyi önbizalmuk, és félnek a megtorlástól, ha bármit lépnének.
Patrick McMurphy (Jack Nicholson) pont egy ilyen helyre kerül, amikor átszállítják a büntető rabgazdaságból egy elmegyógyintézetbe, hogy kivizsgálják, tényleg olyan agresszív, mint ahogy viselkedik, vagy megjátssza azt.
Ez a szerep Jack Nicholson élete egyik legnagyobb alakítása, nem véletlenül kapott érte Oscar díjat. Főleg, ha belegondolunk, hogy Nicholson soha nem járt színész iskolába! Már 17 évesen eldöntötte, hogy önálló lábakon fog élni, és elment kifutófiúnak az MGM képregény osztályára, ahol idővel kipróbálta magát színészként. Nem véletlenül, hiszen az iskolában nagyon rossz tanuló volt, szinte be sem járt az órákra, egyedül az iskolai színdarabokban brillírozott. Azt hiszem, méltán mondhatjuk, hogy Ő a díszpéldánya a született tehetség kategóriának.

Visszatérve a történetre: McMurphynek nem kell sok, 1 hét alatt felméri a helyzetet az elmegyógyintézetben zsarnokoskodó Ratched nővér (Louise Fletcher) "terápiájáról", és megfogadja, hogy ő bizony nem áll be a sorba, és nem hagyja magát. Már a puszta jelenléte is felvillanyozza az ott lakókat, de egy este végképp bebizonyítja társainak, hogy benne milyen lelki erő lakozik. Az aznapi terápiás csoportgyűlésen McMurphy felveti, hogy mi lenne, ha változtatnának a bevett szabályokon és este nem komolyzene szólna, hanem bekapcsolnák a tévét, mert az Amerikai Bajnokok Ligája van, és ilyenkor egész Amerika a tévé előtt ül. Ratched nővér szavazásra bocsájtja az ügyet, tudván, hogy egyik beteg sem meri feltenni a kezét ellene. Terve beválik, és csak két társa szavaz McMurphyvel.
Egy esélye maradt McMurphynek, ha megmutatja társainak, hogy miért érdemes harcolni.
Mivel ő folyton fogadásokat köt, aznap este arra kéri társait, hogy fogadjanak rá, fel tudja-e emelni a zuhanyzóban lévő több száz kilós csaptelepet, és át tudja hajítani az ablakon, hogy kimeneküljön innen. 1-2 társa fogad ellene, de McMurphy megpróbálja. Minden erejét összeszedi, és kidudorodó ereitől és izmaitól megfeszülve megkísérli felemelni a csaptelepet. Nem sikerül neki, de a vizesblokkból kifelé tartva dühödten megjegyzi: "Én megpróbáltam, legalább megpróbáltam, az istenit!" - erősen célozva arra, hogy meg sem kísérelték a betegek megszavazni a Bajnokságot, hiszen úgysem nézhetik meg.

 

Louise Fletcher

  
Másnap újabb csoportterápia van, és McMurphy újra indítványozza a szavazást a baseball meccsről, hiszen aznap van a döntő. Ratched nővér higgadtan ismét szavazásra szólítja fel a betegeket, és meglepetésére 9-an a tévé mellett döntenek. Tisztában van vele, hogy ez egy kőkemény hatalmi harc közte és McMurphy között, és kihasználva pozícióját, közli, hogy mivel 18-an vannak a kórteremben, így az állás csak döntetlen. McMurphy nem adja fel, sorra megy az szinte elfekvő elmebetegek közt, és kéri őket, tegyék fel a kezüket. Végül odamegy a süketnéma hatalmas indiánhoz, Főnökhöz, és neki is elmondja, hogy nem kell mást tennie, csak tegye fel a kezét. Ratched nővér lezárja a szavazást, és amikor épp Mcmurphy is feladná, az egyik társa elkiáltja magát, hogy a Főnök feltette a kezét. McMurphy diadalittas, és rohanva mondja a nővérnek, hogy kapcsolja be a tévét, hiszen megvan a kellő szavazat, de az hajthatatlan, és a jéghideg tekintetével, és higgadt hangján közli, hogy a szavazás lezárult, és akkor 9-9 volt az állás. McMurphy lehuppan a kanapéra a tévé elé és várja, hogy Ratched nővér bekapcsolja a tévét, de ő kimérten felteszi a szokásos komolyzenei lemezt. McMurphy nem akarja elhinni, hogy van ilyen ember a földön, aki ennyire visszaél a hatalmával, és az sem megy a fejébe, hogy a nővérnek miért nem az a célja, hogy a betegeket meggyógyítsa, és miért élvezi, hogy ezek az emberek az ő kénye-kedve szerint élik a mindennapjaikat.
De McMurphy nem hülye, és pontosan tudja, hogy mi az amiért a nővér nem akarta bekapcsolni a tévét, így egyszerűen el kezdi közvetíteni a meccset az üres tévé előtt, minden buzgó szurkolását bevetve, és a betegek köré gyűlnek, akik egy kis idő múlva vele szurkolnak és éljeneznek minden egyes megszerzett ponton. Ratched nővér megkövülten nézi az eseményeket, a csata el lett döntve: McMurphy győzött!

Nem sokkal később, egy uszodás terápián az egyik ápoló szembesíti McMurphyt azzal, hogy itt az intézetben nem azok a szabályok érvényesek, mint a börtönben, és innen nem fog 68 nap múlva szabadulni, hanem akkor mehet el, ha az orvosok egészségesnek nyilvánítják. McMurphy a következő csoportterápián megtudja, hogy társai legtöbbje önként van itt, és csak a fekvő betegek meg 1-2 ember van ide kötelezve. Nem érti, hogyan akarhat valaki így itt élni, ilyen körülmények között.
Úgyhogy újabb terv pattan ki az agyából. Kicselezve az őröket, amikor buszkirándulásra vinnék a betegek egy részét, McMurphy kiszökik, és bepattan a buszvezetői ülésre, és elhajt társaival. Útközben felszedik az egyik barátnőjét, és elviszi a csapatot egy nagy hajóval horgászni a tengerre. Olyan élményt ad az ott lévőknek, amit sosem felejtenek el, és McMurphy kimondatlanul is a vezetőjükké lesz. A következő csoportterápián az egyik beteg teljesen kiborul, mert Ratched nővér (nem tudván hogy megfogni a betegeket) elzárja mindenki cigarettáját, és pénzét. Kitör a zendülés, és mikor McMurphyt lefogja az egyik ápoló, a Főnök a segítségére siet, és behúz egyet az ápolónak. Ezután már hárman várakoznak az emeleten, hogy "rezegtetést" hajtsanak végre rajtuk. Akkoriban gyakori volt az elmegyógyintézetekben az elektrosokk alkalmazása, amivel epilepsziás rohamot váltottak ki a betegből, aki ezáltal a kezelés után nyugodtabbá vált, később pedig, ha sokat alkalmazták, teljesen leépült szellemileg.

McMurphy, várakozva a kezelésre, megkínálja rágóval a Főnököt, aki megköszöni azt. Kiderül, hogy a Főnök se nem néma, se nem süket, csak megjátszotta magát, így menekült el az élet elől. Megbeszélik, hogy együtt megszervezik és lelépnek Kanadába. Egyik estére odahívja McMurphy két barátnőjét jó sok alkohollal megrakodva. Lefizetik az éjszakás ápolót, és búcsú bulit rendeznek. Törnek-zúznak, isznak és táncolnak. Mikor az ápoló kidől a sok piától, McMurphy elveszi a kulcsát, és elkezd búcsúzkodni. Billy, az egyik félénk és dadogós fiatal fiú, megkérdezi őt, hogy találkozhat-e máskor is Candyvel, az egyik lánnyal. McMurphy elintézi, hogy Candy és Billy eltöltsön egy órát az egyik magányos kórteremben. A többiek tovább buliznak, de McMurphy leül, és gondolkodik.

A film e jelenetében vágás nélkül legalább 3 percen keresztül mutatják McMurphy - Jack Nicholson arcát, akinek tekintetében minden benne van, az öröm, a szomorúság, és egy halvány vészjel, mintha tudná, hogy mi vár rá.. Fantasztikus jelenet!!!

A nagy dinom-dánomban mindenki elaludt, és reggel arra kelnek, hogy jön a reggeli műszak, élükön Ratched nővérrel. A nagy zűrzavarban előkerül a meztelen Billy is, akit Ratched nővér a leginkább a kezében tud tartani, mivel a fiú édesanyja a nővér régi barátnője. Felvilágosítja Billyt, hogy elmondja az anyjának a történteket és hajthatatlan a fiú könyörgésének ellenére, hogy ne tegye. A kiborult Billyt átviszik egy kórterembe, eközben McMurphy a nála lévő kulcsokkal a kezében, alkalmasnak találja a pillanatot, hogy megszökjenek a Főnökkel, de az egyik nővér sikítva rohan ki a kórteremből, ahova mindenki odaszalad. McMurphynek döntenie kell, vagy kiugrik az ablakon, és szabad ember, vagy nem tagadja meg önmagát, és megnézi mi történt. Billy holtan fekszik a padlón, ereivel felvágva, teljesen elvérezve. McMurphynél kinyílik a bicska, elpattan a cérna, és ráugrik Ratched nővérre, aki a zsarnokságának köszönheti a fiú halálát. McMurphy majdnem megfojtja a nővért, alig tudják leszedni róla, olyan düh és harag van benne.
Pár nap múlva a betegek azt találgatják, hogy mi lehet McMurphyvel. Az egyik társuk szerint leütött két ápolót, és megszökött. Aztán egy este hordágyon hozzák McMurphyt, akin lobotómiát hajtottak végre.
(Eltávolították az agykéreg halántéklebenyét, így a beteg érzelmileg passzív állapotba került, és szellemileg leépült.)
A Főnök odamegy McMurphy ágyához, és elmondja neki, hogy szökjenek meg együtt, ne adják fel a tervet, de ekkor észreveszi McMurphy halántékán a két vágást, és tudja, hogy késő. Elbúcsúzik barátjától, és nem hagyja, hogy a többi beteg így lássa őt, ezért rányom egy párnát a fejére, és megvárja, míg McMurphy meghal. Aztán bemegy a vizesblokkba, és felemeli a csaptelepet, kiviszi a folyosóra, és kidobja az ablakon, majd, távozik. Mikor a betegek észreveszik a kitört ablakot, visonganak és ujjonganak, hogy "McMurphy megcsinálta! Sikerült neki!"

Zárójelben jegyzem meg, hogy a XX. század közepén a lobotómia elterjedt eljárás volt a mentális betegségek kezelésében, olyannyira, hogy például John F. Kennedy húgán, Rosemary Kennedyn is végrehajtották 23 éves korában, mert fiatal kora óta nehézségei voltak a tanulással, az IQ-ja 75 volt. A műtét után szellemileg teljesen leépült, nem tudta visszatartani a vizeletét, és csak a falat bámulta...
 
 
 

Sorsügynökség

Matt Damon

 Bevallom, nem nagy elánnal ültem le megnézni ezt a filmet, mert Matt Damonnál sosem lehet tudni.. Természetesen a Good Will Hunting engem is nagyon megfogott, és emeltem a kalapomat ő és Ben Affleck előtt, mert egy nagyon jó forgatókönyvet hoztak össze, és nem mellesleg bravúrosan játszottak. De aztán, ahogy Matt karrierje egyre ívelt felfelé, hajlamos volt 1-2 filmmel mellé nyúlni, amit nem tartottam méltónak hozzá. Viszont a Zöld zónával, az Esőcsinálóval és a Téglával bizonyított újra. Matt Damonról érdemes még tudni, hogy nagy szerepet vállal karitatív tevékenységekben, alapító tagja volt a H2O Afrikáért Alapítványnak, részt vett Haitin, mint önkéntes, támogatja a ONE kampányt, amely az AIDS, a szegénység ellen küzd a harmadik világ országaiban. És még egy kis pikantéria a hölgyeknek: számos kapcsolata volt karrierje során, többek közt 3 évig járt Winona Ryderrel, együtt volt még Minnie Driverrel, de 2003-ban, a Túl közeli rokon forgatásán megismerkedett az argentin származású Luciana Borán Barossoval, egy bárpultos lánnyal, akit 2005-ben elvett feleségül, és így lett a mostohaapja Luciana előző házasságából született kislányának, Alexiának. Azóta született még két lányuk.


Na de térjünk vissza a Sorsügynökség című filmhez. Az első benyomásom a film végén olyan volt, mint az Angyalok városánál. Egy szép, romantikus történet, mégis mély gondolatokat ébresztve, csak ezt még megfűszerezték egy kis akcióval.


Matt Damon & Emily Blunt

 David Norris (Matt Damon) elismert fiatal politikus, aki épp a szenátusi választásokra készül. Kevésen múlik, de mégsem jut be a szenátusba. Hogy összeszedje a gondolatait a nyilvánosság előtt zajló záróbeszédéhez, elmegy a mosdóba, ahol összefut Elise-l (Emily Blunt - Az ördög Pradát visel), a gyönyörű balett-táncos lánnyal, aki nem mellesleg bámulatba ejti Davidet a szépségével és a szókimondó stílusával egyaránt. A levegő vibrál köztük, ahogy tüzetesebben felmérik egymást, majd a lány sietve távozik. David nehezen veri ki a fejéből a lányt, de mivel semmit nem tud róla, nem tudja, hol keresse. Pár hónappal később a sorsügynökök azon dolgoznak, hogy Davidet munkába menet leöntsék kávéval a parkban, különben módosul a sorsa, és akkor helyre kell igazítani. Csakhogy az a sorsügynök, aki Davidre vár a parkban egy pohár kávéval, elalszik, és David eléri azt a buszt, amin rajta van Elise. Mindketten megörülnek egymásnak, és a lány odaadja a telefonszámát Davidnek. Mivel David elérte a buszt, túl korán érkezik a munkahelyére, ahol éppen a sorsügynökök David kollégáinak agyát módosítják, és így meglát egy olyan világot, amiről eddig fogalma sem volt. A sorsügynökök elkapják, és egy hangárba viszik, ahol felvilágosítják a múltjában történt eseményekről, például, hogy az apja nem véletlenül halt meg, hanem azért, hogy David eljusson a szenátusba, amire apja nem volt képes. Elmondják neki, hogy nem találkozhat többé Elisel, mert az tönkre tenné a karrierjét, elveszik tőle a lány telefonszámát, és közlik vele, hogy a sorsügynökök minden lépését követni fogják, így esélye sincs az újabb találkozóra. David magába roskad, és próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Eltelik 3 év, és David újra megpróbál a szenátusi választásokon sikert elérni. Egy nap, a buszról megpillantja Eliset, és utána rohan. Elise nem érti, hogy miért nem hívta fel 3 éven keresztül őt, de David nem meri neki elmondani az igazat, mert a sorsügynökök megfenyegették, hogy újrakódolják az agyát, ha bárkinek is beszél róla, és az addigi életének minden egyes momentuma homályba vész.

Elmondja hát a lánynak, hogy elhagyta a számát, és mivel csak a keresztnevét tudta, esélye sem volt megtalálni őt, ezért is utazott 3 éven keresztül minden reggel ugyanazon a buszon, ahol anno találkoztak. Elise hisz neki, és az egész napot együtt töltik, de délután Davidnek beszédet kell mondania, amit legszívesebben lemondana, mert fél, hogy a sorsügynökök közbelépnek, és megint elválasztják őket egymástól, de nem teheti meg. Elise megadja neki a címet, ahova balett próbára megy, és ott fogja várni Davidet. A sorsügynökök közbelépnek, és úgy intézik, hogy Elisenek máshol legyen a próbája. David megtalálja a tánciskolát, de utánamegy az egyik ügynök, és elmondja neki, hogyha most nem engedi el a lányt, akkor az ő karrierjét is kettétöri, pedig a lányra fényes jövő vár, világhírű balerina lehetne, és Davidnek sem fog sikerülni a szenátusi tagság. Elise a próbán elesik, és kibicsaklik a bokája, David beviszi a kórházba, és amikor megtudja, hogy nincs komolyabb baj, szorosan megöleli a lányt, és kimegy 1-2 telefonra hivatkozva, amit el kell intéznie. Annyira szereti a lányt, hogy képtelen ekkora felelősséget vállalni, hogy a lány karrierje is összetörjön.

Pár hónap múlva az egyik kollégája és jó barátja kezébe nyom egy újságot, ahol Elise leendő esküvőjéről írnak egy szintén balett-táncos férfival. Összetörve beül egy bárba, ahol a pultos kezébe ad egy üzenetet az egyik sorsügynöktől. Az ügynök már gyerekkora óta figyelemmel kísérte David életét, és tudja, hogy sosem lesz boldog, ha nem lehet Elisel. Amikor találkoznak, elmondja Davidnek, hogy hol és mikor lesz az esküvő, és felkészíti, hogyan tudja elkerülni az ügynököket, és jut el Elisehez.

David megtalálja a lányt, és elmond neki mindent. Megmutatja a saját sorskönyvét, és az ügynököket. Elviszi a sorsügynökség központjába, hogy kiderítse, miért írták meg úgy a sorsukat, hogy nem lehetnek együtt. Az izgalmas és akciódús véget nem írnám le, hátha valaki kedvet kap hozzá, de annyit elmondanék, hogy a film mindenképp nyújtotta azt, amire rendeltetett: izgalmas volt, romantikus, sorsszerű és elgondolkodtató. Igaz, a nők sokkal jobban kedvelik ezt a műfajt, de férfitársaimnak is hozzáfűzném, hogy néha kell egy kis lazítás a sok háborús, akció dús, látványos filmek után, amikor csak hátradőlünk, és hagyjuk magunkat sodorni az árral.

A sors, hogy előre meg van írva, vagy mi magunk vagyunk a kovácsai? Tiszta szívből, nem tudom, mert amikor azt gondolom, hogy csak rajtam múlik, hirtelen olyan események történnek, amik megváltoztatják az elhatározásomat. Talán ez is az is igaz. Nem bízhatjuk teljes mértékben magunkat a sorsra, mert akkor nem érünk el semmit, de miközben két kézzel ragaszkodunk a magunkban felállított jövőképhez, észre kell vennünk a jeleket, amik többször is más irányba terelnének, és néha nem árt megnéznünk, hogy mi várhat ránk azon a másik úton..

A 99-es paragrafus

Ray Liotta

A bürokrácia jelentése: az ügyintézésben tanúsított merev, az előírásokat minden esetben megtartó, de kicsinyes, szűk látókörű magatartás. A bürokratikus működésmódot a monopolhelyzet és hierarchia jellemzi, ami kizárja a versenyt és a feleket alá-főlérendeltségi pozíciókba szorítja.
Szerintem ezzel a magatartásformával az emberek 80 %-a találkozik nap, mint nap a munkahelyén, a hivatalokban, vagy bármilyen ügy elintézése alatt. Ma, 2011-ben még mindig sokan nem látják be ennek hátrányát, és élnek vele, pedig ezzel pont a saját munkájukat nehezítik meg. Számomra érthetetlen, mint jó pár dolog a világon.


Ray Liotta attól függetlenül, hogy világhírű, kevés nagy volumenű filmben szerepelt, viszont ebben a filmben nagyon jól alakít. Mégis, eltérve a szokásaimtól, most nem kifejezetten a színészi teljesítményeket elemezném, hanem a film mondanivalóját, hiszen nagyon is fontos közlendője van még most is, pedig lassan 20 éve, 1992-ben készült. 
"A veteránok teljes orvosi ellátásra jogosultak. Ha a diagnosztizált állapot kimutathatóan nem katonai szolgálat során szerzett sérülés következménye, a páciens kezelése nem indokolt" - ez a lényege a 99-es paragrafusnak, amit méltán nevezhetünk ördögi körnek. 
Dr. Richard Sturgess (Ray Liotta) egy veterán kórház főorvosa, aki évek óta küzd a kórház vezetése által működtetett bürokrácia ellen.Egyetlen esélye van arra, hogy meg tudja menteni a betegek életét, ha kijátssza a szabályokat. 

Forst Whitaker, Kiefer Shuterland, Ray Liotta

Egy nap, érkezik a kórházba egy veterán (Troy Evans), akinek nagyon komoly szívkoszorú problémája van, és igen hamar rá kell döbbennie, hogy nem sok esélye van egy műtétre, mivel a kórház naponta több száz beteget vesz fel, és ugyanígy több száznak küld levelet arról, hogy a 99-es paragrafusra hivatkozva nem látják bizonyítottnak, hogy a betegsége összefüggésbe hozható a katonai szolgálattal. Az egyik beteg pont aznap kapja meg a a levelét, és kiborulva, megtelve haraggal beszáll az autójába, és belehajt a kórházba, majd fegyverrel túszokat szed. Dr. Richard, mivel nem először találkozik egy megkeseredett veteránnal, azonnal a tettek mezejére lép, és leszereli a támadót. A nagy kavalkádban a szívbeteg (Troy Evans) rosszul lesz, így a kórház felveszi, és Dr. Richard csapata, kivizsgálva a pácienst, azonnali pacemaker beültetést javasol, de a kórház vezetője elutasítja a 99-es paragrafusra hivatkozva. Dr. Richard erre is felkészült, és felvilágosítja a beteget, hogyha azt szeretné, hogy megmentsék az életét, bújtatniuk kell a kórházban és mindenféle alibi vizsgálatra kell elküldeniük, amíg szereznek pacemakert. Mivel a kórház vezetője minden műszert és gyógyszert a laboratóriumnak ad, az orvosok kénytelenek összefogni, és éjszakánként betörni oda, hogy tudjanak életeket menteni.  Érkezik a kórházba egy fiatal orvos, Dr. Peter Morgan (Kiefer Sutherland), aki azt tervezi, hogy itt letölti a kötelező 3-4 év gyakorlatot, majd magánpraxist nyit egy milliomos negyedben, hogy meggazdagodjon. Számításaiból csak egyvalamit nem vett figyelembe, hogy a 3-4 év alatt mivel fog szembesülni. A kórház igazgatója nem tudja elkapni az orvosait bizonyiték híján, így meg kéri Dr. Petert, hogy kémkedjen utánuk. Peter nagy dilemma előtt áll, hiszen ha az igazgatónak kémkedik, biztos lehet a későbbi pozíciójában, de akkor oda a becsülete, és az orvosi esküje, hogy életeket mentsen. 

Keith David

A kórházban egyre jobban elharapódznak a dolgok, és miután az igazgató csapdába csalja az orvosokat, és felmenti Dr. Richardot, minden összeomlik. Dr. Peter rájön, hogy az igazgató keze van a dologban és megszerzi a videokazettát  amivel Dr. Richardot megzsarolta. És ezzel kezdetét veszi az őrült hadjárat. Az orvosok és nővérek többsége összefog a betegekkel együtt és megszervezik, hogyan zárják le a kórházat, és hogyan tudják majd megműteni a szívbeteg veteránt, akit egy hajszál választ el a haláltól a többszöri újjáélesztés miatt. A biztonsági őröket kicsalják, és bezárják a kórház összes ajtaját, értesitik a sajtót, hogy minél nagyobb hirverésük legyen, és a kórház főbejáratánál egymás mellé sorakozva összeláncolják tolókocsijukat a veteránok, hogy biztositsák a helyet a rendőrök behatolásától. Eközben Dr. Richard, csapatával együtt megkezdi a műtétet. Megjelenik a kormányzó is a nagy hírverés miatt, és amikor mégis bejutnak a kórházba, az igazgató be akar törni a műtőbe, hogy letartóztattassa az ellenszegülő orvosokat. Dr. Peter kijön a műtőből, és közli, hogyha ide most bemennek, a beteg meghal. Ez az igazgatót hidegen hagyja, és a kormányzó karját rángatva parancsolja, hogy tartoztassák le őket, de addigra a kormányzó tisztán látja, hogy a fejétől bűzlik a hal, és leváltatja a vezetőt. 
A film zárósoraiban láthatjuk, hogy az új kórházigazgató ugyanolyan bürokratikusan kezd el irányítani  mint az előző, tehát a történetnek nincs vége..
A levont konklúzió?? Szörnyű! Nem egy, nem két példát tudnék felhozni arra, hogy hány munkahelyen dolgoznak meg nem érdemelt vezetői pozícióban, és élnek vissza a dolgozók jogaival, valamint embertelenül áttiporva azokon a munkavállalókon, akik viszik előre a céget, törtetnek előre, csakis a saját önös érdekeiket szem előtt tartva. Hány olyan munkahely van, ahol a logikus gondolkodásmód nemhogy nem számít, hanem elítélendő az előírt szabályokkal szemben. Két dologról viszont nagyon is elfeledkeznek ezek az emberek: Ez a fajta munkamorál hátráltatja az összes cég fejlődését, valamint azt, hogy egyszer minden embernek el kell majd számolnia a lelkiismeretével, és valószínű, ők fognak a legjobban csodálkozni, hogy nem a mennybe kerültek..

Szkafander és pillangó

Mathieu Amalric

A francia filmek számomra midig is egy különleges varázzsal voltak meghintve. Annyi jellegzetes vonást tükröznek, mégis megfoghatatlanok, mert nem lehet rájuk húzni egy sablont. Az amerikai filmekhez képest nagyon is szabadon alkalmazzák a film formanyelvét, legyen szó az operatőri munkáról, magáról a történetről, vagy éppen a színjátszásról. A Szkafander és pillangóról már az iskolában is tanultunk, de csak nemrég volt szerencsém megnézni. Magyar felfogásban mondhatjuk, hogy elvont film, de ha valaki megnézi, érteni fogja a különleges kameraállások miértjét.


A főszereplő, Mathieu Amalric, ismerős lehet 1-2 embernek az egyik James Bond filmből, a Quantum csendjéből, de szerepelt a München című Steven Spielberg filmben is. Azt gondolom, hogy sosem lehet könnyű egy színésznek, ha egy összetett karaktert kell ábrázolnia, de amikor egy mozgássérültet, vakot, vagy bármilyen testileg hátrányos helyzetű embert kell hűen visszadni, az százszor ilyen nehéz lehet.

A film egy megtörtént eseményt dolgoz fel, ami az én szívemnek mindig kedves, hiszen az élet tudja a legcsodálatosabbat és a legdurvábbat alkotni egyben. Jean-Dominique Bauby (Mathieu Amalric) a francia Elle magazin főszerkesztője 1995-ben, ám egy nap hirtelen, 42 éves korában agyvérzést kap, és 20 napig kómában fekszik. Amikor magához tér, kiderül, hogy teljes mértékben mozgásképtelen, beszédképtelen, és a jobb szemére teljesen vak. Az egész film alatt ő beszél narrátorként, és javarészt az ő szemszögéből látjuk a világot, ami abban merül ki, hogy egyedül a jobb szemét tudja mozgatni, így sokszor a kamera szűk látóteret engedélyez, és úgy is mozog, mint a szemünk - hirtelen és olykor össze-vissza. Pont ezzel a remek operatőri munkával tudják leginkább érzékeltetni, hogy milyen érzés lehet, ha csak az egyik szemünk mozog. Egy nap, az egyik orvosa, egy elbájoló francia nő, Henriette, kitalál egy jelrendszert, amivel Jean-Do kommunikálni tud. Összeállítja a francia abc-t a betűk használatának gyakorisága sorrendjében és elkezdi felsorolni, majd ha a megfelelő betűhöz ér, Jean-Do pislog egyet. Az első mondat, amit Jean-Do elpislog: "Meg akarok halni". Drámai, amikor az orvosnő összerakja a betűket, és mégis érthető, hiszen ki akarna így élni tovább?



De Jean-Do végül nem adja fel, és az életet választja. Még az agyvérzése előtt leszerződött egy kiadóval, hogy ír egy könyvet, és úgy érzi, a legjobb, ha "kibeszéli" magából, ami benne van. Felfogad egy lányt, a doktornő segítségével, aki ott van vele nap, mint nap, és sorolja neki az abc-t, hogy megtalálja a megfelelő betűket, a szavakhoz, amelyek mondatokká, majd lapokká állnak össze. A fiatal lány, megretten Jean-Do látványától, akinek az arca is teljesen béna, de Jean-Do elpislogja neki, hogy ne féljen. A hihetetlen ebben az egészben, hogy ott fekszik egy ágyon, egy teljesen béna ember, akiről azt hihetnénk, hogy az agya és a lelke is béna, de nem. Egy zárt testben-szkafanderben, ott van Jean-Do lelke, emlékei és a fantáziája, a pillangó. Eleinte 5 óra alatt két oldalt sikerül elpislognia, de hamar belejönnek együtt az írásba. Jean-Do-t meglátogatja a felesége és három gyönyörű gyereke, akik érthető módon először megijednek tőle, de szépen lassan feloldódnak a tengerparton, és énekelnek apjuknak, majd letörlik Jean-Do nyálát, ami folyamatosan folyik lebénult szájából. Jean-Do megőrzi humorérzékét, és öniróniáját, és képes ennek a drámai pillanatnak az élét venni, és humorral feloldani.

A legdrámaibb jelenet, mégis az, amikor fizikoterápián van rászíjazva egy sréhen felállított ágyra, és az orrára száll egy légy. Próbálja ki valaki úgy elhessegetni azt a legyet, hogy csak a jobb szenét tudja mozgatni! Vagy amikor fekszik az ágyában, és véget ért a műsor a tv-ben és csak a szünet nélkül visító hangot lehet hallani. Őrület, hiszen nem tud szólni, hogy kapcsolják el, vagy ki a tv-t és így fekszik, órákon keresztül hallgatva a zúgást.

A barátnőim sokszor nem értik, hogyan tudok ilyen drámai filmeket megnézni, és én mindig azt mondom nekik, hogy azért, mert egy ilyen tipusú film láttán, sokkal jobban megbecsülöm, amim van. Nem tudom, egy ilyen helyzetben képes lennék-e megőrizni a humorérzékemet, és nem borulnék-e gyógyíthatatlan önsajnálatba. Az én szememben ezekre az emberek hősök, akik a saját korlátaikat elfogadják, és kihozzák belőle a legjobbat, amit csak lehet.



Jean-Dominique Bauby

 Jean-Do több mint egy évig írta meg a könyvét, mely 1997. március 7-én jelent meg. A megjelenést követő tizedik napon Jean-Do tüdőgyulladásban meghalt. Rá tíz évre pedig a könyve alapján leforgatták a Szkafander és pillangót, mely számos díjat besöpört, köztük a Golden Glob, BAFTA, New Yorki filmkritikusok, valamint a Torontói Film Critics Association díját.




Ajánlom ezt a filmet azoknak az embereknek, akik képesek mások életútjából levonni a tanulságot, és ezáltal még többre tudják értékelni a saját életüket.

Amerikai história X

Edward Norton

Régóta szerettem volna írni erről a filmről, csak kerestem a megfelelő szavakat.
Amikor először láttam, rögtön tudtam, hogy egy olyan alapművel van dolgom, amit legszívesebben minden egyes embernek levetítenek, és elmagyaráznám a lényegét, ha nem értené. A Schindler listája jutott eszembe erről a filmről, mert emlékszem, hogy amikor anno beültünk a moziba megnézni, az egyik oldalamon egy ismeretlen nő ült, a másikon pedig a nővérem barátjának a haverja. Az érdekesség az volt, amikor a film végén a nő zokogott a jobbomon, a srác pedig nevetett a balomon. A két véglet, gondoltam, na meg persze azt is, hogy hogyan lehet nevetni több ezer-millió emberi holtest kupacon? Akármennyire nem akartam tudomást venni róla, szembe kellett néznem a valósággal: vannak - nem is kevesen - olyan emberek a földön, akik beépítettek az agyukba egy eldeformált, abnormális ideált, amivel többnek-jobbnak-értékesebbnek hiszik magukat a zsidóknál, négereknél, vagy bármilyen más nemzetiségnél.
A rasszizmus kérdése már gyerekkorom óta foglalkoztat, ami anno a Tamás bátyja kunyhójával kezdődött, és folytatódott a diploma munkámmal, ahol a téma a diszkrimináció bemutatása volt az amerikai filmekben.

De térjünk vissza az Amerikai história X-re. Edward Norton olyan zseniálisat alakít a filmben, és olyan fantasztikus átváltozáson megy keresztül, amit a zsigereinkig átérzünk. Aki látott már vele készült filmet, az szinte rá sem ismer ebben a filmben. A szerep kedvéét 15 kiló izmot rakott magára, kopaszra vágatta a haját, és olyan beleéléssel adta elő a rasszista fiatal vezető srác szerepét, hogy nem szívesen találkoztunk volna vele éjszaka az utcán.
A cselekményt Danny Vinyard (Edward Furlong) meséli el, aki azzal kezdi a történetet, hogy visszaemlékszik arra az estére, amikor bátyja, Derek (Edward Norton) megölt két néger srácot, akik el akarták lopni a kocsijukat éjnek évadján. Lassan képet kapunk arról, hogy miért lett Derekből rasszista, és hogyan került a Venice Beach-i eltévedt fiatalok vezetőjévé. Danny és Derek a két lánytestvérükkel együtt, nyitott szívű fiatalok voltak, de már otthon, az apjuktól hallott sok maszlagtól, elkezdték más szemmel nézni a világot. Derek, tinédzser lévén, érzékeny és nyitott volt, ezért is rázta meg annyira, amikor az apjuk meghalt, és már akkor elkezdődött nőni benne a rasszizmus csirája. Venice Beachen találkozik egy emberrel, Cameronnal, aki kihasználva Derek összetört és befolyásolható lelkét, elkezdi istápolni a fiút, és az ő vezetése alatt Derekkel összeverbuváltat egy skinhead bandát, és mindenféle rombolásra, garázdaságra ráveszi a fiúkat, olyan emberek ellen, akik nem férnek bele a saját faji eszméjükbe. Derek egyre elvetemültebb, és amikor az anyja meghívja egy vasárnapi családi ebédre az udvarlóját - aki nem mellesleg zsidó származású tanár a középiskolában -, Derek olyan szinten kiprovokálja a veszekedést, és elüldözi a férfit, hogy az anyja úgy érzi, nem tud tovább együtt élni első szülött fia életfelfogásával, és elzavarja a házból. Danny, mivel apaképe már nincs, mindenben Derekre akar hasonlítani. De egy este ő is szembesül ennek az eszmének a "hatalmával". Danny egyik éjszaka észreveszi, hogy egy néger srác betöri a kocsijuk üvegét, és el akarja lopni. Gyorsan szól Dereknek, aki magához vesz egy pisztolyt, és gondolkodás nélkül lelövi az egyik támadót, a másikat megsebesíti, majd odavonszolja az utca padkához, és pisztollyal fenyegetve kierőszakolja, hogy a srác ráharapjon a padkára, majd Derek minden megfontolás nélkül, olyan dühvel, haraggal és utálattal, amennyit magába tudott szívna az évek folyamán, minden erejével rátapos a srác fejére, aki egy állkapocs reccsenéssel azonnal meghal.
Danny összerogyva a kertben próbálja felfogni a szeme előtt lezajlott eseményeket, és hitetlenkedve néz Derekre, aki önelégülten és mosolyogva teszi a tarkójára a kezét, hogy az odaérkező rendőrök megbilincselhessék.
Dereknek az igazi kálváriája a börtönben kezdődik, ahol két tábor létezik: feketék és skinheadek. Derek persze a skinheadekkel kezd barátkozni, de a börtönben a mosodai részlegre osztják be egy néger srác mellé, aki tudomást sem véve Derek mellkasán lévő 20 centis horogkeresztről, beszél hozzá, és szórakoztatja.
Derek lassan 1 éve van bent, amikor elkezd neki feltűnni valami, és észreveszi, hogy a társai üzletelnek a feketékkel. Kiakad, és elszeparálódik tőlük, hiszen nem érti, hogy a fejében lévő eszmék és ideák hogyan férhetnek össze az "ellenséggel" való lepaktálással. A volt társai nem nézik ezt jó szemmel, és egy alkalommal 5-6-an elkapják a zuhanyzóban és megerőszakolják.

A börtönkórházban Dr. Sweeneyvel

Dereket meglátogatja a tanára, Dr. Sweeney, aki szembesül a fiú zavarodottságával és megpróbál neki segíteni a testi és lelki felépülésében. Derek elkezdi érezni azt, hogy valami stimmel azzal az eszmével, amit az apja és Cameron plántáltak belé, hogy ez a kitalált gyűlölet arra jó, hogy levezessék a felgyülemlett haragjukat, de ezen kívül semmi másra. Rájön, hogy belefáradt az örökös haragba, és nem akar többé így élni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Dr. Sweeney segít neki, és könyveket küld neki, amik elgondolkodtatják. Szerencséjére a mosodai társa is észreveszi, hogy történt valami, és Derek tudta nélkül elintézi, hogy többet ne bántsák őt se a skinheadek, se a feketék.
Amikor Derek 3 év után kikerül a börtönből, egy olyan változáson megy keresztül, amire se a családja, se a régi baráti nincsenek felkészülve. Normális ember lett belőle, aki kemény árat fizetett a fiatalkori elgondolásaiért. Nincs felkészülve arra sem, hogy Danny, az öccse az elmúlt három évben kőkeményen követte a példáját, és a Venice beach-i skinhead banda erős tagja lett.  Olyan szinten bekebelezte a náci felfogás, hogy amikor be kellett adniuk egy házi dolgozatot történelem órára, ő a Mein kampf-ról irt teljes meggyőződéssel. A történelemtanár Dr. Sweeney-hez fordul, aki átveszi Danny történelem óráit, és első büntetésként azt kéri Dannytől, hogy írjon egy házi dolgozatot a bátyjáról. Dr. Sweeney nagyon jól érzi, hogy Danny "csak" a bátyja példáját akarja követni, de ő már tisztában van vele, hogy Derek leküzdötte a múltját, és nem akar visszatérni a skinheadekhez.

Edward Furlong & Edward Norton

Mikor Derek hazaér, leül a családjával beszélni, és együtt elhatározzák, hogy új életet kezdenek, és elköltöznek innen, viszont még el kell intéznie valamit. Aznap este a banda nagy bulival várja Dereket, aki a gyilkosság miatt "hős" lett a szemükben. Derek beolvas Cameronnak és elmondja neki, hogy kilép ebből a fertőből, de Cameron megfenyegeti, erre Derek jól behúz neki egyet. Mivel Danny is megjelenik a bulin, együtt kell elmenekülniük onnan, és hazafelé Derek a hüledező öccsének, - aki nem érti miért változott meg a bátyja felfogása az elmúlt 3 évben - elmeséli, hogy mi történt vele a börtönben. A két fiú kibékül, és hazaérve a horogkereszttel teleposzterezett szobájuk faláról együtt szakítják le a képeket, zászlókat, véget vetve az évek óta bennük zajló gyűlöletnek, és haragnak.
Azt hihetnék, itt vége lehetne a történetnek, de az élet sosem ilyen egyszerű. A sors úgy érzi, hogy két ember életéért keveset bűnhődött Derek, és amikor másnap reggel bekíséri az öccsét az iskolába, egy fiatal srác lelövi Dannyt az iskolai WC-ben. A végzet fintora, hogy a gyilkos srác fekete volt. Dereknek kőkeményen meg kell tartania azt a hitét, amit az elmúlt két évben felépített, és még jobban pofon vágja az élet, hiszen az öccse a rasszizmus áldozata lett, még egy példát mutatva arról, hogy az előítélet és a rasszizmus erőszakot szül.
Hiszem, hogy van olyan ember a földön, akit ha meg is csapott a rasszizmus szele, sikerült belőle kijönnie, és találkozott az életében olyan emberekkel, mint  Dr. Sweeney, aki színes bőrű lévén, képes volt felkarolni egy neonáci srácot, mert meglátta benne az embert, és kitartott mellette a legkeményebb időkben is..