A halászkirály legendája

Robin Williams

Egyszer a 6-os villamoson zötykölődtem hazafelé. Késő volt, azt tudom, talán az éjféli buszhoz mehettem, amikor figyelmes lettem a mögöttem ülők beszélgetésére. Egy nő és egy férfi beszélgettek. Mindketten csövesek voltak, ez egyértelműen látszott rajtuk, és érezhető volt az a bizonyos orrfacsaró szag, ami körülvette őket. Mégis mielőtt megláttam volna, hogy kik beszélgetnek, az tűnt fel, hogy a férfi nagyon komoly, ritkán hallható kinyilatkozásokat tett az életről. Olyan filozófiai és érzelmi gondolatai voltak, amitől egyből megéreztem, hogy mi lehet most a lelkében. A szívembe zártam. Nem akarok hazudni, nem tudom, mit mondott már, de tudtam, hogy egy nagyon intelligens, művelt ember. Amikor rápillantottam, egy megtört, mégis hatalmas ember ült a székén, nagy fekete bozontos hajjal, és szakállal, szakadt rongyokban, és talán ugyanezzel a pillantással nézett maga elé, mint a képen Robin Williams. Nem értettem. Különleges volt a kívülállók között is, hogyan kerülhetett mégis ide? Mi történhetett vele, hogy idáig jutott? Ennek már legalább 10 éve. Ki tudja hova sodorta azóta az élet ezt az embert...
Aztán tegnap - a véletlennek köszönhetően - a kezembe került a Halászkirály legendája. Még a jó filmek között is ritka az a példány, amit ha elkezd nézni az ember, azt kívánja, bár sose legyen vége. Nemcsak a mondanivalója miatt, hanem a fantasztikus humora miatt is. Ritka, ritka, mint a fehér holló! Ez a film eszembe juttatta azt a villamoson ülő különc hajléktalant, akinek akkor éjjel egy pár perc erejéig beleláttam lelkének legmélyebb bugyrába. Sosem tudhatjuk, hogy mi lakozik az emberekben, amíg meg nem látjuk őket igaz valójukban. A halászkirály legendájában ismét világossá vált két meggyötört ember lelke.
Jack Lucas (Jeff Bridges) egy menő rádiós műsorvezető. Olyan laza, mint a riga lánc, és a sikerének köszönhetően teljesen a fejébe szállt a dicsőség. A stílusa cinikus, és arrogáns. Mígnem egy nap, az egyik törzshallgatójával való eszmecsere balul sül el. Jack mondanivalójának köszönhetően a depressziós hallgató bemegy egy bárba, és lelő 7 embert, majd magával is végez. Jack összeomlik, felhagy a munkájával, és csak az italnak, meg a depressziójának él. Egyetlen jó dolog az életében a párja, Anna (Mercedes Ruehl), akiről nem sok tudomást vesz, de Anna mégis kitart mellette. Egy éjjel Jack teljesen bódult állapotban, egy híd alatt öngyilkosságra készül, amikor összetalálkozik a hajléktalan Parryvel (Robin Williams), akiről kiderül, hogy elvesztette a feleségét abban a mészárlásban, ahol lövöldözött Jack rajongója és nemsokkal rá meghasadt az elméje. Jack ettől teljesen kiborul, és fejébe veszi, hogy segít Parryn, hátha így az ő élete is végre sínre kerül. Nem könnyű fába vágja a fejszéjét, mert Parryt  hatalmába keríti minden olyan alkalommal a látomásai egy vörös lovaggal, aki megfélemlíti őt, ahányszor csak elkezd bizalmat adni, és meg van győződve, hogy a boldogsághoz vezető út, csakis a Szent Grál kehely lehet, mely szerinte egy milliomos könyvtárában van. Parry egy este, a New Yorki Central Park fűvében fekve, a csillagokat bámúlva elmeséli Jacknek a Halászkirály legendáját:
"Egyszer egy király - mikor még gyermek volt - éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomás látogatta meg. Egy kelyhet pillantott meg a világosságban. A Szent Grált az isteni kegyelem jelképét. De a király gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom jelképét látta benne. S úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen. Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont alaposan összeégette a kezét. Ahogy a király megöregedett sebei úgy mélyültek a kezén és már nem tudott szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a palotában, s egy bolond tévedt arra. Találkozott a magányos királlyal, de ő csak egy bús öregembert látott. Megkérdezte őt:- Miért búsulsz? Mire a király azt felelte:- Szomjas vagyok és innák egy pohár vizet. A bolond ányújtotta a pohár tiszta vizet a királynak. Aki, amint megitta a vizet, begyógyultak a kezén a sebei, és megpillantotta kezében a Szent Grált, amit egész életében keresett. Hol találtad meg? - kérdezte a bolondtól. - Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked. - felelte a bolond."
Jack magára ismer azon az éjszakán, de még mindig képtelen magának megbocsájtani, amit közvetve Parryvel tett.
Kitalálja, hogy összehozza Parryt azzal a lánnyal, akit Parry már hónapok óta figyel, és rajong érte. Sikerül a találka, és Parry boldog, mert Lydia is viszonozza a közeledését, de hazafelé ismét szembetalálja magát a látomásával, és a "vörös lovag" egészen a két elvetemült fiatal kezére üldözi Parryt, akik annyira megverik őt, hogy ismét katatón állapotba kerül. Jack Parry nélkül ismét céltalannak és elveszettnek érzi magát, és egyetlen kiutat lát ebből. Megpróbálja megszerezni a milliomos házából a "Szent Grált", ami tudja, hogy őrültség, de talán segít a barátján...
A film végét nem árulom el, hátha valaki kedvet kap hozzá. És mi a tanulsága? Hogy sose felejtsük el, kik vagyunk, és honnan jöttünk. Ne feledkezzünk meg azokról az emberekről, akik a legnehezebb pillanatainkban mellettünk álltak, és nem utolsó sorban a megbocsájtás a legfontosabb tanulság. Éljük úgy az életünket, hogyha megbántottunk valakit, akkor kiérdemeljük a megbocsájtását, mert különben képtelenek leszünk önmagunknak megbocsájtani. Talán a villamoson az a hajléktalan ember is képtelen volt magának megbocsájtani valamit, ezért is kárhoztatta magát a kirekesztettek közé..

A rettenthetetlen

Mel Gibson (1995)

 Ma reggel hallgattam munkába menet a rádiót. A két műsorvezető éppen a kaotikus állapotokat korholta a magyar reptereken, a Ferihegy I-II-n. Nem értették, miért kell Magyarországon mindent olyan nehézkesen megváltoztatni, miért van az, hogy a magyar emberek hajlamosak belenyugodni a sorsukba, és elhitetni magukkal, hogy úgy sem lehet rajta változtatni? Ezt érthetjük a Ferihegyi reptéren működő rendszerre, de én felteszem a kérdést, úgy általánosságban.  Miért nem hisszük, hogy ha valami rossz, azon tudunk változtatni? Csak tenni kell, összefogni, és hitet adni az embereknek, vagy csak egyszerűen meg kell lépni az első lépést, ami a legnehezebb. Sokan azt mondják, könnyebb belenyugodni, és elfogadni a rosszat. De szerintem hosszabb távon sokkal rosszabb belenyugodni a dolgokba, mert az később sokkal nagyobbat üt vissza. Lehet, hogyha változtatni akarunk, akkor először konfliktusokba és ellenvetésekbe ütközünk, de hiszem, hogyha kitartunk az elhatározásunk mellett, akkor mindenkit meggyőzhetünk. Mint jó pár száz évvel ezelőtt Sir William Wallace tette ezt.
A rettenthetetlen című róla készült film nem teljes pontossággal mutatja be az ő életét, de talán a legmeghatározóbb momentumokat igen.  Nem mehetünk el szó nélkül e mellett a film mellett, mert egy fantasztikus alkotás.
Próbáljunk meg elvonatkoztatni attól, hogy azóta, a "rettenthetetlen" Mel Gibsonról kiderült, hogy az életben is szeret agresszíven viselkedni, csak épp nem az ellenséggel, hanem saját családjával. Mint majdnem minden sztárnál, nála is beütött a krach és egy kicsit megkattant. Talán a nagy sikertől, amit elért, vagy hogy túl jó életet élt feleségével, és hét gyermekével. Lehet, hogy megunta a jófiú szerepet. Főleg, ha belegondolunk, hogy már a Passio is egy bátor alkotás volt a részéről. De visszatérve erre a filmre, ebben az alkotásban csak jó tudok róla mondani, mint rendezői, mint színészi alakításban.
A történetben Wiiliam Wallace felnőttként visszatér szülőfalujába, ahol még kiskorában az angolok megölték az apját. Anyja már korábban meghalt, így, amikor árván maradt, a nagybátyja eljött érte és elvitte magával, hogy kitaníttassa. William úgy jön vissza több év után Skóciába, hogy megtanult több nyelven beszélni, írni, olvasni, és az akkori harcművészetekben is jeleskedik. Skóciában, abban az időben kaotikus állapotok dúlnak. I. Edward "Nyakigláb" angol király elfoglalja a Skót trónt, és mindenféle szankciót vezet be, amivel a Skótokat akarja alázatra birni. Bevezeti az első éjszaka jogát (Ius primae notis) a földesurak között, akik előszeretettel élnek is a jogukkal. 
- azt a mai napig vitatják, hogy volt-e valaha ilyen a földesurak jogai közt, mivel semmilyen bizonyíték nem utal erre, de ha a sötét középkori életet figyelembe vesszük, én nem tartom egyáltalán kizártnak -
William beleszeret és titokban feleségül veszi Murront, de egy alkalommal lebuknak, és a földesúr emberei elkapják feleséget, és egy fához kötözve elvágják a torkát a falu szeme láttára, amíg William a titkos helyükön keresi őt. Ettől kezdve William Wallace nem ismer sem embert, sem istent, csak is egyet akar. Hogy kiűzze Skóciából az angolokat, akik ezt tették vele. A fékezhetetlensége és a rettenthetetlensége sok embert maga mellé állít, akik már régen beletörődtek a sorsukba és most mégis felcsillant bennük a remény egy jobb életre. Akkora hitet ad a felkelőkhöz csatlakozóknak, hogy képesek az egyik ütközetnél legyőzni a hatalmas túlerőben lévő angol csapatot, amitől még többen mellé állnak.
Ha a fele igaz ennek a filmnek, én akkor is azt mondom, hogy egy hihetetlen dolgot vitt véghez William Wallace, de tények támasztják alá, hogy tényleg megölték az angolok a feleségét, és ezért is fordult ellenük, és verbuvált össze egy olyan csapatot, akik tényleg legyőzték az addig legyőzhetetlennek hitt angol lovasságot, és nem utolsó sorban Wallace elindított egy olyan lavinát, amivel halála után 9 évvel sikerült legyőznie Skóciának az angolokat.
Egy szónak is száz a vége, tény, hogy Magyarország hál'istennek nem áll hadban senkivel, és a csatát nem a harctéren kell megvívni, hanem a mindennapi életünkben, hogy a szüleink elismerjenek, a munkahelyünkön megbecsüljenek, hogy merjünk önmagunk lenni, még akkor is, ha félünk, hogy elítélnek érte, hogy a boltban ne vágjanak át, hogy a gyerekeink ne verjék a tanárainkat és fordítva, hogy egy szülő ne irthassa ki a családját, és hogy ne csak álmodozzunk, hanem tegyünk az álmainkért és éljük meg azokat. William Wallacenak egy olyan célja volt, ami több ezer ember szerint lehetetlen küldetésnek számított, mégis véghez vitte a rettenthetetlen hitével, akkor ahhoz képest mi az az álom például, hogy a barátnőm csemetéje sikeresen beszokjon a bölcsődébe, anélkül, hogy bármi gond adódjon. Pedig ezek azok a harcok, amikért manapság küzdenünk kell, és ha ezeket a csatákat megvívjuk, akkor élünk igazán, ebben biztos vagyok...

Armageddon és az Amerikai hősfilmek

Aki tegnap este nem talált jobb filmet, az megnézhette az Armageddon című Amerikai katasztrófa filmet bőven dúsítva reklámokkal. Úgy gondoltam a sok lelki drámázás után itt egy kis lazítás, de nem tagadhatom meg önmagam, és én ebben is megtaláltam a drámát.
Többször belefutottam abba, hogy ismerőseim körében nem nagyon szeretik a "szirupos", "tipikus" amerikai filmeket. Gondolom ez a film is ebbe a kategóriába tartozik.
A történet mondhatni sablonos. Egy hatalmas meteorit száguld a föld felé, és csak egy bizonyos olajfúró csapat képes megállítani, vagyis inkább eltéríteni úgy, hogy felrepülnek a meteorra, belefúrnak egy mély lyukat, abba beletesznek egy atombombát, és így kettévágják a meteort, ami letér a föld felé tartó pályáról. Persze a főhős meghal a végén, de vigasztaljon minket a tudat, hogy megmenekül a föld és a szerelemesek egymáséi lehetnek. A történetet igencsak leegyszerűsítettem, de mint mindig, most is inkább a mondanivalója az, amit fontosnak tartok. Tegnap jöttem rá, hogy miért is szeretem jobban az amerikai filmeket, mint mondjuk a Balkáni, vagy Közép-Európai filmeket. Mert itt, Közép -Európában és főleg Magyarországon nagyon elterjedt az az életfelfogás, hogy ami pozitív, az biztos hazugság. Nézzünk csak egy egyszerű példát. Sokan nem szeretik Amerikát, de szerintem csak irigykednek rá (és itt most egyáltalán nem a politikáról beszélek). Azt mondják, Amerikának nincs múltja, hiszen csak 200 éve létezik. Én azt mondom, hogy akkor le a kalappal. 200 év alatt sikerült a világ élére állniuk, és itt még mindig nem a politikáról beszélek. Egyszerűen csak arról, hogy működik az a felfogás, hogy ha hiszel a másikban, és buzdítod a másikat, akkor az erőt ad neki. Nem véletlenül nem divat, hogy panaszkodjanak. Ez itthon mégis annyit tesz, hogy felszínesek. Biztos akad köztük nem is egy, de szerintem teljesen normális az, hogy az ember meg tudja beszélni a problémáját a barátaival, a családjával, egy-két kollégájával, de nem biztos, hogy az a jó, ha folyamatosan csak panaszkodik. Mivel én is itthon nőttem fel, rám is hatással van ez a felfogás. Alig merek sokszor pozitív dolgokat mondani, mert nem egyszer találtam így ellenséget magamnak. Sok emberrel találkozom nap, mint nap, akik azt mondják, hogy ne pörögj Andikám, úgyse sikerül. Ezzel nekem csak még inkább adnak egy löketet, hogy bebizonyítsam, igenis bármi sikerülhet, csak HINNI KELL benne. És ha sikerül valamit elérnem, akkor talán szépen-lassan hinni fognak az én hitemnek is. Egy ember sokkal többre képes, ha van önbizalma, mintha nincs. Márpedig az önbizalom nem csak belülről fakad, hanem a visszajelzésekből is. Ha folyamatosan negatív képet kapunk, akkor nem csoda, hogy letörünk, és elmegy a kedvünk mindentől. Viszont, ha valaki ott áll mellettünk, és azt mondja, "képes vagy rá, meg tudod csinálni", akkor egyszer csak hiszünk neki, és meg fogjuk próbálni megoldani a feladatot. Most, hirtelen nem tudok előrukkolni mindenféle pszichológiai tanulmánnyal, ami ezt bebizonyítja, de cáfoljon rá az ellenkezőjére, aki tud...

Sweeney Todd

Johnny Depp

  Tudom, hogy "hát"-tal nem kezdünk mondatot, de Hát ez egy nagyon komoly film! Tudni kell róla, hogy musical, és rendkívüli a zenéje! Kezdeném először is a rendezővel. Tim Burton egy igazi figura, egy elvarázsolt lélek, akinek hatalmas fantáziája van, és aki képes ezeket a képzelet szülte meséket a filmvászonra megálmodni. Ő tipikusan olyan rendező, akinek vagy szeretik a filmjeit, vagy nem. Első benyomásra nekem elég zordnak és félelmetesnek tűnt 1-1 film hangulata. Igaz, hogy az Ollókezű Edward nem egy horror film, de tény, hogy különös, egyedi és szomorú. Mégis magával ragadó. Johnny Depp pedig fantasztikusat alakít benne. Amitől nem véletlenül lett Tim Burton kedvenc színésze, és ezáltal számos filmjének a főszereplője, köztük a Sweeney Todd-é.
Folytatnám Johnny Deppel, aki szintén egy különleges figura, talán pont ezért jönnek ki jól Tim Burtonnel. Deppnek nem volt könnyű gyerekkora, főleg ha azt nézzük, hogy 14! évesen már minden drogot kipróbált, amihez csak hozzájutott, és persze csajozott is rendesen. Azóta letett minden kábítószert és boldogan él Vanessa Paradissal és két gyermekükkel.
Én hiszek abban, hogy az az igazán jó színész, és az a szereplő tudja megmutatni az emberi lélek legmélyebb bugyrait, aki sokat tapasztalt, sok örömöt és bánatot élt meg. Aki megérte az alfát és az omegát, mert akkor van miből merítenie. Johnny Depp ebbe a kategóriába tartozik. Bátran ajánlom mindenki figyelmébe a Betépve című filmjét! Egyszerűen fantasztikusat alakít!
Na de térjünk vissza a Sweeney Toddra. Ebben a filmben sem elhanyagolható az alakítása, sőt, mégis inkább a film hangulatát szeretném megidézni.
A történet az 1700-as évek zord Londonjában játszódik. Az utcák sötétek, mocsokkal és patkányokkal teli. Ide tér vissza Benjamin Barker, aki egykoron borbély volt, és boldogan élt a feleségével és gyönyörű, pár hónapos kislányukkal. Csakhogy a helyi bíró szemet vetett a feleségére, és Barkert Ausztráliába toloncoltatta, 15 év kényszermunkára. Amikor Barker visszajön, csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt, hogy bosszút álljon és megölje a bírót. Visszatér ahhoz a lakáshoz, ahol egykor laktak. Az emeleti lakás üresen áll. Az alatta lévő pite bolt tulajdonosa, Mrs. Lovett felismeri Barkert, de megígéri, hogy nem árulja el senkinek, hogy Barker visszatért, mert titkon szerelmes Toddba. Barker pedig innentől kezdve Sweeney Toddnak , a legprofibb borbélynak adja ki magát. Egy alkalommal az egyik kuncsaftja felismeri, és pénzt követel tőle, cserébe a hallgatásáért. Todd megöli a pengeéles borotvájával, mindenféle érzelem nélkül, teljes hidegvérrel. Az egész film alatt sugárzik belőle az összetört szívű férfi vegetatív lénye. Már rég feladta, hogy boldog legyen, semmi nem számít neki, hisz a legdrágábbat rég elvették tőle. Az élet akkoriban Londonban elég szörnyű volt azoknak, akik szegényen, egyik napról a másikra éltek. Mrs. Lovett végső elkeseredésében, kihasználva Barker megszállottságát, kitalálja, hogyan álljanak bosszút a gazdagokon, és ebből hogyan gazdagodjanak meg. Aki betér Toddhoz egy borotválásra, azt Todd ölje meg, majd a pincében lévő húsfeldolgozó részleghez lejuttatva a hullákat, Mrs. Lovett elkészíti belőlük az új húsos pogácsákat, amitől újra beindul a pitebolt. Barker elkészíti a borbélyszéket, mely sokaknak lesz utolsó leheletük színhelye. Az üzlet virágzik, és a piteboltban csak úgy tolonganak a vásárlók. Mrs. Lovett felvesz egy lelencgyereket, Tobyt, aki segédkezik neki a kiszolgálásban, és kizavarja a folytonosan betérő bolond öregasszonyt, aki az ördög jelenlétéről prédikál a boltban. Todd egyre jobban beférkőzik a bíró kegyeibe, és várja a pillanatot, hogy vendégül fogadhassa a borbélyszékében. Pont, mielőtt a bírót várja, megjelenik a bolond öregasszony, és csak motyog magában a sátánról. Todd gyorsan megöli, lecsúsztatja a pincébe és letakarítja a széket. Amikor végre sikerül megölnie a bírót, és az is szintén a pincében landol, Mrs. Lovett felsikolt. Todd lemegy, hogy megnézze mi a baj, és akkor meglátja az öregasszony arcát, aki igazából nem is öregasszony, hanem Todd volt felesége. Mrs. Lovett rémületében bevallja, hogy tudta, hogy él Barker felesége, de miután a bíró elrabolta Mrs. Barkert, az gyógyszereket vett be, és megbolondult. Mrs. Lovett azzal érvel, hogy szereti Barkert, és ezért nem mondta el neki, és szeretné, hogy együtt új életet kezdjenek. Todd gondolkodás nélkül belöki őt a kemencébe és végignézi a halálát. Mivel a Mrs. Lovett által felvett lelencgyerek, Toby, mindezt látta, nem bírja ki, hogy ne álljon bosszút "pótanyja" megölésén, és elvágja a torkát Sweeney Toddnak, aki épp az ölében tartja felesége halott arcát..
Felhördül a fantasztikus zene, és tudjuk, hogy Toddot utolérte a megváltás, ugyanis ez nem élet volt, hanem maga a pokol.
Nem is lehet más a film vége, hiszen milyen élet az, amikor az ember lelke halott? Amikor már nem érez semmit, csak lélegzik, eszik és alszik, de semmi pozitív, vagy negatív nem hat rá. Ez az abszolút vegetatív állapot. Amikor valaki elveszíti a szerettét, annál nincs szörnyűbb a világon, legyen az a társa, a lánya, az apja. És akkor hajlamosak vagyunk ebbe az állapotba kerülni. Én azt mondom, van belőle kiút, de iszonyúan nehéz. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, én azt mondom, hogy a heg az örökre ott marad, és minden egyes front alkalmával (legyen szó időjárásról, vagy a lélek frontjáról) megérezzük majd a helyét. De talán, ha szerencsénk van, jön valaki, aki balzsamot ken a mi hegünkre.
Toddnak nem jött...

Túl a barátságon (Brokeback Mountain)

  Úgy látszik ez a témát még nem boncoltam teljesen ki, mert most hétvégén megnéztem ezt a filmet a tévében, és nem hagyhatom szó nélkül. Aki még nem látta, vagy nem hallott a filmről, annyit elárulhatok, hogy nagy port kavart, sok államban betiltották, viszont legalább annyi elismerést is kapott és rengeteg díjra jelölték.

E film szintén a homoszexualitás témáját boncolgatja egy másik szemszögből. A helyszín Wyoming a 60-as,70-es években, amikor még a cowboyok ugyanolyan ideálnak számítanak Amerikában, mint a matadorok Spanyolországban. A Férfit testesítik meg, ezáltal elképzelhetetlen, hogy egy cowboy akár meleg is lehet.
A történet azzal indul, hogy két cowboy elvállal egy nyári munkát a Brokeback hegységben. Azalatt az idő alatt, amíg fent dolgoznak a hegyekben, nem csak összebarátkoznak, de egymásba szeretnek. Mégis, amikor letelik a munka, úgy válnak el, mintha semmi nem történt volna. Még egymásnak is szégyellik bevallani az érzéseiket. 4 év múlva találkoznak, amikor már Ennis (Heath Ledger) feleségül vette korábbi barátnőjét, és született két lányuk. Ismét felmennek a hegyekbe és lubickolnak a boldogságban, amíg Jack (Jake Gyllenhaal) el nem mondja az álmát, hogy vegyenek egy farmot, és éljenek ott együtt. Ennis elmeséli, hogy amikor 9 éves volt, az apja kivitte őt és a testvérét a lakhelyük melletti sziklákhoz, és megmutatott egy hullát, aki egy meleg farmer volt, és együtt élt egy másik férfival. Egy ismeretlen halálra kínozta, mert a környék lakosai nem tudták elviselni, azt hogy két férfi együtt élje le az életét. Ez a háttér információ meghatározza az egész filmbéli karakterét Ennisnek. Képtelen elfogadni, amit Jack iránt érez, de nem tudja megállni, hogy ne találkozzon vele. Az események sodrásával egy szerelmi dráma bontakozik ki. Én két embert látok, akik igazán csak egymás mellett lehetnek önmaguk, és boldogok, de a társadalom, amiben élnek, ezt soha nem fogadná el. A küzdelem és a lelki vívódás vége az, hogy Jack szakít Ennissel, és megvalósítja álmát egy másik férfival, aminek halál a vége. Jacket is addig verik és kínozzák, míg bele nem hal a sérüléseibe. Ennis meggyötörten örök magányra ítéli saját magát. Jack után pedig nem marad más, csak egy szekrénybe akasztott kockás ing, amit akkor viselt, mikor megismerkedtek és mindkettőjük sorsa megpecsételődött..
Sokszor éreztem magam már én is kakukktojásnak, olyannak akit néznek, és nem értenek, ezért is kavar fel minden olyan film, ahol a téma a diszkrimináció, legyen szó melegekről, feketékről, szegényekről, művészlelkekről. Felháborít az, hogy az emberek megijednek a másságtól és nem akarják megismerni. Én sem vagyok szent, sajnos nekem is vannak előítéleteim, de folyamatosan küzdök ellenük, hiszen hogyan várhatom el, hogy engem megértsenek, ha én képtelen vagyok mást megérteni? És az élet nem pont arról szól, hogy leküzdjük saját magunkat, szembenézzünk a félelmeinkkel és tanuljunk a hibáinkból?
Azzal sosem értettem egyet, hogy azért, mert 100-an állítanak valamit, akkor nekem is azt kell mondanom. Mindig is szerettem felülvizsgálni a dolgokat, és az én elképzelésemnek megfelelően értékelni. Azért, mert a mai napig sokan támadják a melegeket, én még nem fogom. Sőt, inkább azt ítélem el, aki képes azért fizikálisan, vagy akár lelkileg terrorizálni valakit, mert az más.
Muszáj, hogy nyissunk egymás felé, és kíváncsiak legyünk a másikra, különben elvész az emberség.
Ezt a történetet egyik Amerikai rendező sem merte bevállalni, végül Ang Lee kapta, aki egy Tajvani származású, Amerikában élő filmrendező. És, - csak hogy happy and legyen a vége- Ang Lee megkapta ezért a filmért a legjobb rendezőnek járó Oscar díjat, amit úgy vehetett át, mint első kelet-ázsiai származású rendező, aki megkapta ezt a szobrot.