Szkafander és pillangó

Mathieu Amalric

A francia filmek számomra midig is egy különleges varázzsal voltak meghintve. Annyi jellegzetes vonást tükröznek, mégis megfoghatatlanok, mert nem lehet rájuk húzni egy sablont. Az amerikai filmekhez képest nagyon is szabadon alkalmazzák a film formanyelvét, legyen szó az operatőri munkáról, magáról a történetről, vagy éppen a színjátszásról. A Szkafander és pillangóról már az iskolában is tanultunk, de csak nemrég volt szerencsém megnézni. Magyar felfogásban mondhatjuk, hogy elvont film, de ha valaki megnézi, érteni fogja a különleges kameraállások miértjét.


A főszereplő, Mathieu Amalric, ismerős lehet 1-2 embernek az egyik James Bond filmből, a Quantum csendjéből, de szerepelt a München című Steven Spielberg filmben is. Azt gondolom, hogy sosem lehet könnyű egy színésznek, ha egy összetett karaktert kell ábrázolnia, de amikor egy mozgássérültet, vakot, vagy bármilyen testileg hátrányos helyzetű embert kell hűen visszadni, az százszor ilyen nehéz lehet.

A film egy megtörtént eseményt dolgoz fel, ami az én szívemnek mindig kedves, hiszen az élet tudja a legcsodálatosabbat és a legdurvábbat alkotni egyben. Jean-Dominique Bauby (Mathieu Amalric) a francia Elle magazin főszerkesztője 1995-ben, ám egy nap hirtelen, 42 éves korában agyvérzést kap, és 20 napig kómában fekszik. Amikor magához tér, kiderül, hogy teljes mértékben mozgásképtelen, beszédképtelen, és a jobb szemére teljesen vak. Az egész film alatt ő beszél narrátorként, és javarészt az ő szemszögéből látjuk a világot, ami abban merül ki, hogy egyedül a jobb szemét tudja mozgatni, így sokszor a kamera szűk látóteret engedélyez, és úgy is mozog, mint a szemünk - hirtelen és olykor össze-vissza. Pont ezzel a remek operatőri munkával tudják leginkább érzékeltetni, hogy milyen érzés lehet, ha csak az egyik szemünk mozog. Egy nap, az egyik orvosa, egy elbájoló francia nő, Henriette, kitalál egy jelrendszert, amivel Jean-Do kommunikálni tud. Összeállítja a francia abc-t a betűk használatának gyakorisága sorrendjében és elkezdi felsorolni, majd ha a megfelelő betűhöz ér, Jean-Do pislog egyet. Az első mondat, amit Jean-Do elpislog: "Meg akarok halni". Drámai, amikor az orvosnő összerakja a betűket, és mégis érthető, hiszen ki akarna így élni tovább?



De Jean-Do végül nem adja fel, és az életet választja. Még az agyvérzése előtt leszerződött egy kiadóval, hogy ír egy könyvet, és úgy érzi, a legjobb, ha "kibeszéli" magából, ami benne van. Felfogad egy lányt, a doktornő segítségével, aki ott van vele nap, mint nap, és sorolja neki az abc-t, hogy megtalálja a megfelelő betűket, a szavakhoz, amelyek mondatokká, majd lapokká állnak össze. A fiatal lány, megretten Jean-Do látványától, akinek az arca is teljesen béna, de Jean-Do elpislogja neki, hogy ne féljen. A hihetetlen ebben az egészben, hogy ott fekszik egy ágyon, egy teljesen béna ember, akiről azt hihetnénk, hogy az agya és a lelke is béna, de nem. Egy zárt testben-szkafanderben, ott van Jean-Do lelke, emlékei és a fantáziája, a pillangó. Eleinte 5 óra alatt két oldalt sikerül elpislognia, de hamar belejönnek együtt az írásba. Jean-Do-t meglátogatja a felesége és három gyönyörű gyereke, akik érthető módon először megijednek tőle, de szépen lassan feloldódnak a tengerparton, és énekelnek apjuknak, majd letörlik Jean-Do nyálát, ami folyamatosan folyik lebénult szájából. Jean-Do megőrzi humorérzékét, és öniróniáját, és képes ennek a drámai pillanatnak az élét venni, és humorral feloldani.

A legdrámaibb jelenet, mégis az, amikor fizikoterápián van rászíjazva egy sréhen felállított ágyra, és az orrára száll egy légy. Próbálja ki valaki úgy elhessegetni azt a legyet, hogy csak a jobb szenét tudja mozgatni! Vagy amikor fekszik az ágyában, és véget ért a műsor a tv-ben és csak a szünet nélkül visító hangot lehet hallani. Őrület, hiszen nem tud szólni, hogy kapcsolják el, vagy ki a tv-t és így fekszik, órákon keresztül hallgatva a zúgást.

A barátnőim sokszor nem értik, hogyan tudok ilyen drámai filmeket megnézni, és én mindig azt mondom nekik, hogy azért, mert egy ilyen tipusú film láttán, sokkal jobban megbecsülöm, amim van. Nem tudom, egy ilyen helyzetben képes lennék-e megőrizni a humorérzékemet, és nem borulnék-e gyógyíthatatlan önsajnálatba. Az én szememben ezekre az emberek hősök, akik a saját korlátaikat elfogadják, és kihozzák belőle a legjobbat, amit csak lehet.



Jean-Dominique Bauby

 Jean-Do több mint egy évig írta meg a könyvét, mely 1997. március 7-én jelent meg. A megjelenést követő tizedik napon Jean-Do tüdőgyulladásban meghalt. Rá tíz évre pedig a könyve alapján leforgatták a Szkafander és pillangót, mely számos díjat besöpört, köztük a Golden Glob, BAFTA, New Yorki filmkritikusok, valamint a Torontói Film Critics Association díját.




Ajánlom ezt a filmet azoknak az embereknek, akik képesek mások életútjából levonni a tanulságot, és ezáltal még többre tudják értékelni a saját életüket.

Amerikai história X

Edward Norton

Régóta szerettem volna írni erről a filmről, csak kerestem a megfelelő szavakat.
Amikor először láttam, rögtön tudtam, hogy egy olyan alapművel van dolgom, amit legszívesebben minden egyes embernek levetítenek, és elmagyaráznám a lényegét, ha nem értené. A Schindler listája jutott eszembe erről a filmről, mert emlékszem, hogy amikor anno beültünk a moziba megnézni, az egyik oldalamon egy ismeretlen nő ült, a másikon pedig a nővérem barátjának a haverja. Az érdekesség az volt, amikor a film végén a nő zokogott a jobbomon, a srác pedig nevetett a balomon. A két véglet, gondoltam, na meg persze azt is, hogy hogyan lehet nevetni több ezer-millió emberi holtest kupacon? Akármennyire nem akartam tudomást venni róla, szembe kellett néznem a valósággal: vannak - nem is kevesen - olyan emberek a földön, akik beépítettek az agyukba egy eldeformált, abnormális ideált, amivel többnek-jobbnak-értékesebbnek hiszik magukat a zsidóknál, négereknél, vagy bármilyen más nemzetiségnél.
A rasszizmus kérdése már gyerekkorom óta foglalkoztat, ami anno a Tamás bátyja kunyhójával kezdődött, és folytatódott a diploma munkámmal, ahol a téma a diszkrimináció bemutatása volt az amerikai filmekben.

De térjünk vissza az Amerikai história X-re. Edward Norton olyan zseniálisat alakít a filmben, és olyan fantasztikus átváltozáson megy keresztül, amit a zsigereinkig átérzünk. Aki látott már vele készült filmet, az szinte rá sem ismer ebben a filmben. A szerep kedvéét 15 kiló izmot rakott magára, kopaszra vágatta a haját, és olyan beleéléssel adta elő a rasszista fiatal vezető srác szerepét, hogy nem szívesen találkoztunk volna vele éjszaka az utcán.
A cselekményt Danny Vinyard (Edward Furlong) meséli el, aki azzal kezdi a történetet, hogy visszaemlékszik arra az estére, amikor bátyja, Derek (Edward Norton) megölt két néger srácot, akik el akarták lopni a kocsijukat éjnek évadján. Lassan képet kapunk arról, hogy miért lett Derekből rasszista, és hogyan került a Venice Beach-i eltévedt fiatalok vezetőjévé. Danny és Derek a két lánytestvérükkel együtt, nyitott szívű fiatalok voltak, de már otthon, az apjuktól hallott sok maszlagtól, elkezdték más szemmel nézni a világot. Derek, tinédzser lévén, érzékeny és nyitott volt, ezért is rázta meg annyira, amikor az apjuk meghalt, és már akkor elkezdődött nőni benne a rasszizmus csirája. Venice Beachen találkozik egy emberrel, Cameronnal, aki kihasználva Derek összetört és befolyásolható lelkét, elkezdi istápolni a fiút, és az ő vezetése alatt Derekkel összeverbuváltat egy skinhead bandát, és mindenféle rombolásra, garázdaságra ráveszi a fiúkat, olyan emberek ellen, akik nem férnek bele a saját faji eszméjükbe. Derek egyre elvetemültebb, és amikor az anyja meghívja egy vasárnapi családi ebédre az udvarlóját - aki nem mellesleg zsidó származású tanár a középiskolában -, Derek olyan szinten kiprovokálja a veszekedést, és elüldözi a férfit, hogy az anyja úgy érzi, nem tud tovább együtt élni első szülött fia életfelfogásával, és elzavarja a házból. Danny, mivel apaképe már nincs, mindenben Derekre akar hasonlítani. De egy este ő is szembesül ennek az eszmének a "hatalmával". Danny egyik éjszaka észreveszi, hogy egy néger srác betöri a kocsijuk üvegét, és el akarja lopni. Gyorsan szól Dereknek, aki magához vesz egy pisztolyt, és gondolkodás nélkül lelövi az egyik támadót, a másikat megsebesíti, majd odavonszolja az utca padkához, és pisztollyal fenyegetve kierőszakolja, hogy a srác ráharapjon a padkára, majd Derek minden megfontolás nélkül, olyan dühvel, haraggal és utálattal, amennyit magába tudott szívna az évek folyamán, minden erejével rátapos a srác fejére, aki egy állkapocs reccsenéssel azonnal meghal.
Danny összerogyva a kertben próbálja felfogni a szeme előtt lezajlott eseményeket, és hitetlenkedve néz Derekre, aki önelégülten és mosolyogva teszi a tarkójára a kezét, hogy az odaérkező rendőrök megbilincselhessék.
Dereknek az igazi kálváriája a börtönben kezdődik, ahol két tábor létezik: feketék és skinheadek. Derek persze a skinheadekkel kezd barátkozni, de a börtönben a mosodai részlegre osztják be egy néger srác mellé, aki tudomást sem véve Derek mellkasán lévő 20 centis horogkeresztről, beszél hozzá, és szórakoztatja.
Derek lassan 1 éve van bent, amikor elkezd neki feltűnni valami, és észreveszi, hogy a társai üzletelnek a feketékkel. Kiakad, és elszeparálódik tőlük, hiszen nem érti, hogy a fejében lévő eszmék és ideák hogyan férhetnek össze az "ellenséggel" való lepaktálással. A volt társai nem nézik ezt jó szemmel, és egy alkalommal 5-6-an elkapják a zuhanyzóban és megerőszakolják.

A börtönkórházban Dr. Sweeneyvel

Dereket meglátogatja a tanára, Dr. Sweeney, aki szembesül a fiú zavarodottságával és megpróbál neki segíteni a testi és lelki felépülésében. Derek elkezdi érezni azt, hogy valami stimmel azzal az eszmével, amit az apja és Cameron plántáltak belé, hogy ez a kitalált gyűlölet arra jó, hogy levezessék a felgyülemlett haragjukat, de ezen kívül semmi másra. Rájön, hogy belefáradt az örökös haragba, és nem akar többé így élni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Dr. Sweeney segít neki, és könyveket küld neki, amik elgondolkodtatják. Szerencséjére a mosodai társa is észreveszi, hogy történt valami, és Derek tudta nélkül elintézi, hogy többet ne bántsák őt se a skinheadek, se a feketék.
Amikor Derek 3 év után kikerül a börtönből, egy olyan változáson megy keresztül, amire se a családja, se a régi baráti nincsenek felkészülve. Normális ember lett belőle, aki kemény árat fizetett a fiatalkori elgondolásaiért. Nincs felkészülve arra sem, hogy Danny, az öccse az elmúlt három évben kőkeményen követte a példáját, és a Venice beach-i skinhead banda erős tagja lett.  Olyan szinten bekebelezte a náci felfogás, hogy amikor be kellett adniuk egy házi dolgozatot történelem órára, ő a Mein kampf-ról irt teljes meggyőződéssel. A történelemtanár Dr. Sweeney-hez fordul, aki átveszi Danny történelem óráit, és első büntetésként azt kéri Dannytől, hogy írjon egy házi dolgozatot a bátyjáról. Dr. Sweeney nagyon jól érzi, hogy Danny "csak" a bátyja példáját akarja követni, de ő már tisztában van vele, hogy Derek leküzdötte a múltját, és nem akar visszatérni a skinheadekhez.

Edward Furlong & Edward Norton

Mikor Derek hazaér, leül a családjával beszélni, és együtt elhatározzák, hogy új életet kezdenek, és elköltöznek innen, viszont még el kell intéznie valamit. Aznap este a banda nagy bulival várja Dereket, aki a gyilkosság miatt "hős" lett a szemükben. Derek beolvas Cameronnak és elmondja neki, hogy kilép ebből a fertőből, de Cameron megfenyegeti, erre Derek jól behúz neki egyet. Mivel Danny is megjelenik a bulin, együtt kell elmenekülniük onnan, és hazafelé Derek a hüledező öccsének, - aki nem érti miért változott meg a bátyja felfogása az elmúlt 3 évben - elmeséli, hogy mi történt vele a börtönben. A két fiú kibékül, és hazaérve a horogkereszttel teleposzterezett szobájuk faláról együtt szakítják le a képeket, zászlókat, véget vetve az évek óta bennük zajló gyűlöletnek, és haragnak.
Azt hihetnék, itt vége lehetne a történetnek, de az élet sosem ilyen egyszerű. A sors úgy érzi, hogy két ember életéért keveset bűnhődött Derek, és amikor másnap reggel bekíséri az öccsét az iskolába, egy fiatal srác lelövi Dannyt az iskolai WC-ben. A végzet fintora, hogy a gyilkos srác fekete volt. Dereknek kőkeményen meg kell tartania azt a hitét, amit az elmúlt két évben felépített, és még jobban pofon vágja az élet, hiszen az öccse a rasszizmus áldozata lett, még egy példát mutatva arról, hogy az előítélet és a rasszizmus erőszakot szül.
Hiszem, hogy van olyan ember a földön, akit ha meg is csapott a rasszizmus szele, sikerült belőle kijönnie, és találkozott az életében olyan emberekkel, mint  Dr. Sweeney, aki színes bőrű lévén, képes volt felkarolni egy neonáci srácot, mert meglátta benne az embert, és kitartott mellette a legkeményebb időkben is..

Őrült szív

Barbara Streisand & Jeff Bridges

Jeff Bridges számomra mindig is a megnyugtató színészek kategóriájába tartozott. Valószínűleg az első  vele készült film, amit láttam, volt a meghatározó benyomásom. A Tükröm, tükröm-ben Barbara Streisanddal nyűgözött le. Van benne egy nagy adag sárm, és mégsem kelti a nagy macsó hatását, hanem olyan embernek tűnik, akire bármikor számíthatunk. A kamera nem hazudik - mondják, és ebben tényleg lehet valami, mert Jeff Bridges 1975 óta házas, párjával azóta is együtt van, és született 3 lányuk. Róla nem olvasunk a bulvárlapok hasábjain, hogy milyen kilengései vannak, maximum a sikereiről. Ráadásul Jeff annyira normális és emberi, hogy a szinészet mellett régóta fotózik, zenél és 1983-ban alapitott egy End Hunger hálózatot, mely az amerikai éhező gyerekek megsegítésére jött létre.( www.endhunger.com )
Az Őrült szív már a címében is megfogott, hiszen mindig is bírtam az "őrülteket", akik eltérnek a hagyományostól, és mernek újak, mások lenni, mert bizony ehhez nagy bátorság kell. A rendező Scott Cooper, aki színészként és producerként már bizonyított, de ez volt az első rendezése, és nagyon jól sikerült, úgyhogy még biztos hallunk róla.
A történet főszereplője Bad Blake (Jeff Bridges), aki egy lecsúszott country énekes. Lepukkant kocsmákban lép fel, koszos motelekben alszik, dohányzik, iszik olyannyira, hogy képes az utolsó pénzét is inkább piára költeni, mint bármi másra. Régen befutott zenész volt, és egy fiatal sráccal Tonyval (Colin Farrell) lépett fel, akit ő tanított meg zenélni, de a srác egy Bad által irt dallal befutott, és szóló karrierbe kezdett.

Egy alkalommal az egyik bárban, ahol fellép, megismerkedik egy fiatal és vonzó

Jeff Bridges & Maggie Gyllenhaal

újságírónővel Jeannal (Maggie Gyllenhaal), aki interjút szeretne vele készíteni. A riport szerkesztése közben, egymásba bonyolódnak, de ez a viszony Badnek mégis más, mint az eddigi egy éjszakás kalandjai, mert érzi, hogy Jean nem a lecsúszott country zenészt látja benne, hanem az embert. Bad két fellépés közt meglátogatja Jeant, aki egyedül neveli kisfiát, de az odafelé vezető úton autóbalesetet szenved, és összetöri magát. A lány befogadja és ápolja, amíg Bad törött lába meg nem gyógyul. Sajnos az együtt éléssel Jean egyre jobban látja, hogy Bad mennyire szenvedélybeteg, ami megnehezíti a mindennapjaikat. Egy alkalommal a zenészre bízza fiát, akik a városi forgatagban betérnek egy bárba, mert Badnek muszáj innia egyet. A kisfiú egy szempillantás alatt eltűnik, és csak órákkal később a rendőrség találja meg. Jeanben elszakad a cérna, és otthagyja Bad-et, akinek nemcsak egy szakítással, és egy elveszett eséllyel, de a büszkeségével is meg kell küzdjön, mert felkeresi a régi fiatal társa Tony, hogy az egyik nagy koncertjén Bad legyen a előzenekar. Bad úgy kiüti magát, hogy érzi, ez így nem mehet tovább, és felhívja a barátját, hogy segítsen neki a leszokásban. Bevonul el elvonóra, és 1 hónap múlva, kijőve a rehabilitációról, megpróbál új életet kezdeni. Anyagilag totál le van égve, úgyhogy kénytelen nyelni egyet és bevállalni a koncertet. 

Tony nagyon boldog, és a koncert olyan jól sikerül, hogy felkéri Badet a további együttműködésre. Egy alkalommal felkeresi Jeant, és a bocsánatáért esedezik, de a lány képtelen megbocsájtani, mert a gyerekénél nincs nála fontosabb, és nem bízik Badben, pedig szereti.
Bad nem adja fel, és nem csúszik vissza, Tonyval koncertezik és rengeteg pénzt keres. Az egyik koncertjének végén összefut Jeannel, aki időközben megházasodott, és neki ad egy borítékot, tele pénzzel, hogy ha nagykorú lesz a fia, adja neki.
Ha úgy vesszük, a film nem happy end, mert nem maradt együtt a lánnyal, de ha másképp nézzük, akkor viszont sikerült letennie az alkoholt, és nem szokott vissza.
Jeff Bridges 60 évesen forgatta ezt a filmet, és még mindig olyan vonzó, hogy bármelyik fiatalt lepipálja. Ráadásul ez volt élete egyik legjobb alakítása.
Anno ő volt a legfiatalabb, akit jelöltek Oscar díjra 22 évesen Az utolsó mozielőadás című film mellékszerepléséért, és most a legidősebbek egyike, aki 61 évesen kapta meg az első szobrocskát. Alábecsült színésznek mondják, amit én is vallok, hiszen Jeff Bridges egy olyan karakter, akit nem lehet beskatulyázni, és aki sokszor vállal inkább kis költségvetésű filmeket  egy jobb szerepért.

Fekete hattyú

Az egész 1999-ben kezdődött, amikor is a mozik bemutatták a Hatodik érzék című filmet, mellyel berobbant a köztudatba a pszicho thriller, mint filmes műfaj. Addig a filmig még sosem láttam ilyet, és hihetetlenül tetszett, ahogy ötvözték a drámát a thrillerrel.
Amikor hallottam a Fekete hattyúról, azt gondoltam, hogy egy sima filmdrámáról van szó, hát nagyot tévedtem, - mikor a filmklubban végre megszavazta a többség e film megnézését - mert ez a film egy kőkemény pszicho thriller, úgyhogy aki nem szeret félni, az egyedül ne nézze meg.

Rachel Weisz & Darren Aronofsky

A rendező egy fiatal Amerikai, Darren Aronofsky, akiről két dolgot mindenképp megemlítenek: Ő rendezte A pankrátor című filmet, amiről biztosan fogok írni, mert egy fantasztikus alkotás, és nem utolsó sorban Mickey Rourke nagy visszatérő filmje. Másra nem is lehetett volna osztani a pankrátor főszerepét. Valamint annyit még érdemes tudni Aronofsky-ról, hogy Rachel Weisz volt a partnere 2001-től 2010-ig, és született egy kisfiuk 2006-ban, akit a békés szétválásukat követően megosztva nevelnek.

Natalie Portman

A Fekete hattyú főszereplője, - egy kiváló fiatal tehetség és szépség -Natalie Portman, az Izraeli Jeruzsálemben született egy orosz művészcsalád egyetlen sarjaként, ezért nagyon szoros kapcsolata van a szüleivel mind a mai napig. A 30 éves színésznő, aki körülbelül kinéz vagy húsznak, már fiatal korában is nagyon tudatos volt. Elhíresült mondása, hogy ".. szívesebben vagyok okos, mint híres!", ami, valljuk be, nem  divat az Amerikai filmszakmában, főleg nem Hollywoodban. Natalie már fiatal korában feltűnt a filmvásznon a Leon a profi című filmben, ahol még csak 13 éves volt, de felejthetetlen alakítást nyújtott Jean Reno oldalán. A színészkedés mellett modellkedett is, ami érhető, ha az alakját és a szépségét nézzük, mégsem szállt el magától, és sikerült neki mindig jó filmeket választania, legyen szó drámáról, vagy egy laza romantikus vígjátékról. Egy igazi összetett személyiség: már 8 éves kora óta vegetáriánus, és nagy állatvédő, folyékonyan beszél angolul és franciául, valamint tud még japánul és németül, és nemrég kezdett tanulni arabul is. És most, a Fekete hattyú kedvéért 6 hónapon keresztül napi 5-8 órát tanult balettozni, valamint 10 kilót lefogyott az amúgy is karcsú termetéből. Egyszóval nem egy olyan típus, aki alacsonyra tenné a mércét.

A Fekete hattyú egy fiatal balerináról szól, Nináról (Natalie Portman) aki 20 éves korára még mindig úgy él, mint egy 13 éves kislány az anyja oltalma alatt. Amikor új és világhíres balett rendező jön hozzájuk, kihirdeti, hogy az évadot Csajkovszkij:  Hattyúk tavával fogják megnyitni, és a főszerepért elkezdődik a kemény harc. Ez a szerep minden balerina álma, és Nina, aki mindig mindenben a tökéletességre törekszik, éjt nappallá téve gyakorolja a szerepet.

Natalie Portman & Vincent Cassel

A darab rendezője Thomas Leroy (Vincent Cassel) profi a munkájában, de nagy Casanova hírnevében áll. A próbákon Thomas ki is fejti Ninának, hogy a fehér hattyút tökéletesen el tudja táncolni, mert meg van benne a kellő ártatlanság és kecsesség, viszont a fekete hattyúhoz érzékinek, és csábítónak kell lennie. Nina, mivel érzi, hogy most valami többet kell tennie, hogy megkapja a szerepet, kirívó piros rúzzsal kirúzsozza magát, és bemegy Thomas irodájába, hogy meggyőzze a rendezőt, hogy ő  a legjobb. Leroy elmondja neki, hogy ahhoz, hogy egy balerina el tudja játszani a fehér és a fekete hattyút is, nem elég csak az egyik szerepnek megfelelni. Nina beletörődve menne ki az ajtón, amikor Leroy ellentmondást nem tűrve magához ragadja és megcsókolja a lányt, de ő nem hagyva magát megharapja Leroy száját. Mikor este a balerinák rohannak a faliújsághoz, hogy megnézzék, ki kapta a főszerepet, Nina oda se nézve elindul haza, de az egyik lány utána szalad és gratulál neki a főszerephez. Ezzel elkezdődik Nina kálváriája, és ahogy egyre jobban belelátunk a mindennapjaiba, úgy kezdjük érezni, hogy valami nem stimmel a lánnyal. A lidérces hangulatot fokozza a fantasztikus operatőri munka: az egész film alatt csak 50 fokos látószöge van a nézőnek a 145 fok helyett, igy, mivel szűk teret látunk folyamatosan - még kint az utcán is - a nyomasztó érzés fokozatosan belekúszik a lelkünk legmélyebb bugyrába is. Nina látomásai egyre durvábbak és ezáltal a fekete hattyú szerepe egyre jobb, ami Leroynak is feltűnik. Nina úgy érzi, hogy az egyik lány pályázik az ő szerepére, de amikor elkezd kiderülni, hogy sok mindent csak hallucinált, már Nina sem tudja mi az igazság. Teljesen összezavarodott lelkiállapotban ér oda a bemutató estélyére, de megpróbálja összeszedni magát. A darabban először a fehér hattyú táncol, és amikor vége az első felvonásnak, Nina az öltözőjébe siet, hogy felvegye a fekete hattyú jelmezt, és ekkor meglátja a szépítkező asztalánál a lányt a jelmezben. Dulakodni kezdenek, a nagy tükör összetörik, és Nina az egyik tükördarabot beleszúrja a lányba, majd bevonszolja a holttestet a fürdőbe. Gyorsan átöltözik és megy, hogy eltáncolja a rettegett fekete hattyú szerepét.

Nina olyan fantasztikusan és tökéletesen táncolja el a fekete hattyút, hogy a közönség állva tapsol, és Thomas Leroy büszkén veregeti a mellét, hogy jól választott. Mikor vége a második jelenetnek és Nina rohan az öltözőjébe, hogy ismét a fehér jelmezbe bújjon, bekopog az ajtaján a lány, hogy gratuláljon neki a fantasztikus előadáshoz, és elmondja, hogy Nina mennyivel jobb nála. Nina nem érti, hogyan lehetséges ez. Benyit a fürdőbe, ami üres, és sehol egy csepp vér, az öltözőben viszont a tükör össze van törve, és ekkor észreveszi, hogy a hely, ahová a tükördarabot szúrta a lányba, igazából a saját testén van, benne a hatalmas szilánkkal. A saját démonával hadakozott, de már késő, mikor visszamegy, hogy eltáncolja az utolsó felvonást szívét-lelkét beleadva, a záró jelenetnél egy emelvényről kell leugrania a színfalak mögé, mintha elrepülne, de a matracon földet érve már haldoklik. Leroy odarohan hozzá, hogy kiküldje a közönség elé a tapsviharba, azonban észreveszi, hogy a lány tiszta vér, aki a fülébe súgja, hogy: - tökéletes volt! - Ez volt Nina veszte, hogy nemcsak a fehér oldalon akart tökéletes lenni, de a sötét oldalon is, amit tudjuk, hogy lehetetlen, hiszen nem lehetünk egyszerre jók és rosszak egy adott pillanatban.
Lassan, ennyi filmnézéssel és évvel a hátam mögött kezdem azt gondolni, hogy nem minden esetben kapja a legjobb film a nevezetes Oscar díjat, ami idén is így volt. Ez a film méltán megérdemelte volna, nemcsak Natalie Portman szerepéért, de az operatőri és legjobb film kategóriában is. Aki szereti a filmnyelv (kamera, vágás, zene, szereplők) művészi fokozását, annak mindenképpen ajánlom ezt a filmet, annak ellenére, hogy nem művészfilm. Jó szórakozást hozzá!

A kísérlet

Kezdeném azzal, hogy e film egyik főszereplője Forest Whitaker, aki nem sok kimagasló filmben szerepelt, de mégis nagyon szeretem, mert olyan szélsőséges szerepeket képes eljátszani, mint egy kegyetlen gyilkos, vagy akár egy ártatlan nagy barna medve. Sajnos, örökletes betegség a bal szemének állása, és ezért bármelyik filmje első képkockáiban elkezdjük őt sajnálni ezért, aztán 5 perc múlva már eszünkben sincs, mert olyan szinten lenyűgöz a kisugárzása és a játéka. Lábjegyzetként leírom, hogy Whitaker igen színes életet él már fiatal kora óta: ha nem állt volna színésznek, akkor kimagasló tenor énekes lett volna, mert több, mint öt évig tanult operát a második diplomája megszerzése alatt. Emellett különleges tehetsége volt a focihoz is, de sajnos lesérült a térde egy alkalommal, így felhagyott vele. Nem mellesleg fekete öves karatés, és vegetáriánus True nevű lányával együtt.
Röviden ennyit Whitakerről, mert meg kell említenem a film másik főszereplőjét, Adrian Brody-t, aki szintén kimagaslót nyújt ebben a filmben. Sokan a Zongorista című filmből ismerhetjük, ahol egy zsidó zongoraművészt alakít, nem kímélve magát, az amúgy sem vastag Brody 15 kilót fogyott e film kedvéért.
De térjünk vissza A kísérlet című filmhez, amit a Szökés című sorozat rendezője Paul Scheuring készített, és csakis DVD változatban jelent meg, a mozikban nem is játszották, pedig rengeteg filmet lepipált volna a filmvásznon.
A történet alapját egy igazi börtönkísérlet adja, melyet 1971-ben végeztek a Stanford-i Egyetemen Philip Zimbardo vezetésével. A kísérlet lényege az volt, hogy kiválasztottak 20 önkéntest, akik véletlenszerűen vagy rabok, vagy őrök lettek.
A film elején a válogatáson találkozik Travis (Adrian Brody) és Barris (Forest Whitaker), akik első ránézésre nyugodt, békeszerető emberek, és jót is beszélgetnek egymással. Travis hisz a megbocsájtásban és a magasröptű filozófiákban, ezért is nagy álma, hogy Indiába utazzon újdonsült barátnőjével, de ahhoz nem kevés pénz kell. Így úgy dönt, hogy jelentkezik erre a kísérletre, ami 14 napig fog tartani és napi 1000 dollárt fizetnek. Barris 42 éves, de még most is az anyjával él, aki a mai napig terrorizálja őt, ezért is "menekül" ebbe a kísérletbe. Első nap leviszik a rabokat egy börtönnek kialakított alagsorba, ami teljes mértékben fel van kamerázva és elmondják a feltételeket, melyek lényege öt szabály, amit ha nem tartanak be, véget vetnek a feladatnak, és senki nem kap pénzt. Az 5 szabály tartalmazza, hogy erőszakot nem alkalmazhatnak, a raboknak mindent meg kell enniük, a rabok nem szólalhatnak meg, csak ha szólítják őket, ha valaki megsérti a szabályokat, az őröknek meg kell regulázni a vétkes rabot.
A kísérlet első 24 órája viszonylag nyugodtan telik, és a rabok-őrök lazán viselkednek egymással. Travis végül rab lett, Barris pedig őr. A második napon kosárlabdáznak a rabok az őrök felügyelete alatt, és egy véletlen elrepült labda eltalálja az egyik őrt, akinek elered az orra vére. Itt valami eltörik, és az őrök nem jópofiznak többé. Szépen-lassan, óráról órára kialakul, hogy ki a vezérbika az őrök és rabok között is. Barris az őrök között hamar átveszi az irányítást, és érdekes módon rajzolódik ki a jellemében az anyjától hallott megalázás élvezete, egy visszafogott, kedves és nem mellesleg hívő emberből elég hamar válik kegyetlen kiképzőtisztté. Travis képtelen elviselni az igazságtalanságot és kegyetlenséget, így hamar a védtelenek, és megalázottak védelmébe siet, aminek az lesz a következménye, hogy felhívja magára Barris figyelmét, aki kihívásnak tekinti Travis viselkedését, és egyre jobban megalázza: először "csak" kikötözteti a többi őrrel egy székhez, és tar kopaszra vágja a haját, majd felrúgja székestől együtt, és rávizel, amihez vígan csatlakozik egy pár betintázott őr. Hamar kiderül, hogy az őrök között sem mindenki élvezi az elvetemült cselekedeteket, vannak akik viszont nagyon is. Ahogy telnek a napok, egyre több rab meghunyászkodik, egyre több őr kezdi élvezni a kegyetlenkedést, és már egyik jelentkező sem emlékszik arra, hogy kik ők valójában, és mit keresnek itt. A túlélés, vagy az elnyomás hajtja őket. Az egyik őr, erős ferde hajlammal megáldva meg akarja erőszakolni az egyik rabot, de nem sikerül. Az őrök, hogy visszafogják a rabokat, különválasztják őket, és Travist bezárják egy csőbe. Travis felfedezi, hogy a csőben is van kamera, így hamar rájön, hogy a kísérlet vezetői nagyon is fel voltak készülve az erőszakra, és nem fogják leállítani a kísérletet, hiszen nem egy rabot vertek meg az őrök, és még mindig folyik a teszt. Travisnek sikerül kiszabadulnia csőből a kísérlet hatodik napján, és talán éppen jókor, mert a homoszexuális hajlamú őr megint elkapta a kispécizett rabot, és ismét megpróbálkozik annak megerőszakolásával. Travis hamar kiüti, majd a rabbal együtt "kivonják a forgalomból" az őrt. Innentől felpörögnek az események, mert Travis elkezdi kiszabadítani a rabokat, akik olyan szinten vannak felbőszülve, hogy az őrök menekülőre fogják, és már nem számít semmi szabály, vagy hogy vége lesz a kísérletnek, a rabok rárontanak az őrökre, és a 6 nap alatt az összes megaláztatás által felgyülemlett feszültséget, és gyűlöletet kiadják magukból, mire végre nagy nehezen megszólal a sziréna és a kísérletnék hivatalosan is vége szakad. Ahogy kiengedik az alanyokat a napfényre, hirtelen mindenki ráeszmél, hogy hogyan fajulhatott élet-halál harccá 6 nap alatt egy "játék". Barris a 42 év megalázottság után végre valakinek érezte magát őrként, akinek van hatalma, és rettentő csalódott, hogy véget ért a börtönlét. Forest Whitaker arcán leírhatatlan a változás a film utolsó képkockáiban, már csak ezért is érdemes megnézni a filmet.
És a konklúzióról sem feledkezzünk meg: Travis életfelfogásában egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy az emberiség áll az evolúció csúcsán, és nagyban különbözik az állatoktól. Az egyik "cellatársa" a hatodik nap után megkérdezi tőle, hogy most is így gondolja-e? Travis annyit felel, hogy igen, mert az ember tehet valamit, változtathat valamit, míg az állatokat az ösztönük hajtja.
Néha azt gondolom, hogy az állatok nem tudnak úgy viselkedni, mint egyes emberek, például amikor azt hallom a híradóban, hogy az édesapa lelőtte a feleségét, majd végzett magával, és mindezt végighallgatta a 17 éves fiúk. Majd, amikor a tragédia után a fiút rokonok magukhoz veszik, valakik kipakolják a házukat tévéstől, számítógépestől, mindenestől. Hát milyen ember az ilyen, hogy már az sem szent neki, hogy egy tragédiát átélt, egyedül maradt, adósságokat örökölt fiút rabol ki?? Na, ilyenkor gondolom azt, hogy az állatok "szimplán" megeszik, vagy megölik a gyengébb társaikat, de megalázni, szégyenbe hozni, bűnözővé tenni egymást nem fogják tudni tenni soha! Hála a Jóistennek!
Végszóként Zimbardó jelentésének egy részét olvashatjátok az 1971-es kísérletet követően:
„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”