Mekkora benned az élni akarás? Feltetted már ezt a kérdést magadnak? Én számtalanszor, de a választ szerintem mindenki akkor tudja meg, amikor olyan helyzetbe kerül, hogy ténylegesen az életben maradásáért kell megküzdenie. Aron Ralston egy szokványos hétvégi túrázásra indult Utahban, a Kék John Kanyonba, amikor egy szűk kanyonban ráesett egy majdnem fél tonnás kő, és a falhoz szorította jobb kézfejét. Ekkor kezdődött meg az idegtépő harca az életéért. A 127 órát először könyvben olvastam el, azután megnéztem filmen is, mert kíváncsi voltam, hogyan vitték filmkockákra azt az őrületet, amit Aron átélt. Aki még nem hallott a történetről, mindenképpen ajánlom, hogy ne csak a filmet nézze meg, hanem olvassa is el a könyvet.
A rendező, Danny Boyle olyan sikerfilmeket tudhat magáénak, mint a Trainspotting (1996), A part - Leonardo DiCaprio főszereplésével - (2000), valamint a Gettómilliomos (2008). Boyle az a rendező, akire semmiképp sem lehet skatulyát húzni, mindig érdekes és különleges témákhoz nyúl, nem is akárhogyan.
A 127 órában nem volt könnyű dolga, hogy az egy helyben játszódó történetet ne tegye unalmassá, aminek igazából egyetlen szereplője van csupán. Olyan képi vágásokat alkalmazott és tette ezáltal izgalmassá a filmet, ami nem sikerült volna más rendezőknek.
A főszereplő James Franco érezhetően lubickolt a szerepben. Ő az a karakterszínész, akinek nem minden szerep áll jól, de a különc, adrenalin függő Aron szerepét mintha ráírtak volna. Láthattuk őt a Pókember trilógiában és James Dean-t is megformálta, amiért Golden Globe díjjal jutalmazták 2001-ben.
Aki olvassa a blogomat, tudja, hogy odavagyok az igaz történeteken alapuló filmekért. Hát a 127 óra is ízig-vérig a valóságot festi le, ami olykor felemelő, olykor izgalmas, és a végén viszont brutális.
Kék John Kanyon
Aron Ralston egy pénteki estén elindul a Kék John kanyonba, autóját felszerelve biciklizéshez, mászáshoz, síeléshez. Rendhagyó módon nem szól senkinek, hogy merre tart, kollégájának is csak annyit említ, hogy Utah felé veszi az irányt, aztán lesz, ami lesz. Autójával leparkol a kanyon felé vezető parkolóban, és ott alszik. Reggel biciklire pattanva vág neki a túrának és miközben tekeri a mérföldeket, kedvenc zenekarának CD-jét hallgatja és átadja magát a természet nyújtotta szabadság érzésének. Egy óra múlva kiköti a bringáját egy fához és gyalog indul tovább a nehezebb szakaszon. Útközben találkozik két lánnyal, akik szintén hegyet mászni jöttek errefelé, és Aron egy darabig elkíséri őket. Mikor útjaik szétválnának, a lányok kérik, hogy Aron tartson velük, de a fiú hajthatatlan és elszánt. Megbeszélik, hogy este találkozni fognak egy 30 mérföldre lévő buliban és elbúcsúznak egymástól. Azzal a döntésével, hogy Aron nem tartott a lányokkal, egy életre megpecsételte a sorsát.
James Franco - filmjelenet
Aron lassan elér a kanyon bejáratához, és amikor le akar ereszkedni, rálép egy hatalmas kőre, ami a két szorosan elhelyezkedő fal közé szorult. A kő nem mozog, így Aron a kő szélén ereszkedik le, amikor kibillenti azt az egyensúlyából és magára rántja. Aron is és a kő is zuhan pár métert, és a földet éréskor Aron nem hiszi el, amit lát. A kő, vagyis inkább szikla teljesen a falhoz nyomta a jobb kézfejét. Az első percekben nem is érti, hogyan történhetett, és megpróbálja elmozdítani a sziklát, ami esélytelen, vagy kihúzni a karját, ami szintén reménytelen. A sokktól elönti a szomjúság lesz és előveszi a vizét, majd hatalmasakat kortyol bele, amikor rájön, hogy csapdában van, ki tudja, mikor szabadulhat ki, és a nagy kortyok után maradt 3 deciliter vize. Ekkor dönti el, ezentúl három óránként iszik meg 1 korty vizet, hogy minél tovább kitartson. Gyakorlott túrázóként tisztában van vele, hogy a víz a legfontosabb jelen helyzetében, hogy életben maradjon. Az első 24 órája, viszonylag aktívan telik. Mászóköteleiből hosszú órákon keresztül, nagy nehezen sikerül egy függeszkedő beülőt készítenie és 12 óra elteltével végre leülhet. Megnézi a hátizsákjában található felszerelését, hogy mit tud belőlük hasznosítani. Van nála 3 db burrito - ennyi az összes étele - van 3 dl víz, mászókötél, karabinerek és van egy kombinált fogó, melyben van egy életlen késszerű penge. Elkezdi azzal a követ faragni, kiesik a kezéből le a kövek közé. A műanyag szívószálából készít egy kampót és a lábujjai közé téve, azzal próbálja meg felszedni a szerszámot.
Aron Ralston 2003.04.26.
Ebben a helyzetben, minden kis apróságot hatalmas kudarcnak, vagy sikerélménynek él meg, ami további lendületet adhat neki, vagy veheti el a kedvét bárminemű próbálkozástól. Sikerül visszaszereznie a kombinált fogót, de eldönti, hogy a pengével nem faraghatja tovább a követ, mert még szüksége lehet rá, inkább egy kisebb reszelővel próbálkozik. Mikor lenyugszik a nap és eljön az első este, Aron megérzi, hogy milyen hideg van 5 méterre a föld felszínétől egy szűk falakkal zárt világban. Ha nem is tudatosan, de "napirendet" készít. Éjszaka magára tekeri az 50 méter hosszú kötelet, hogy az is szigetelje valamennyire és a fejét egy kis vászonzsákba dugja. Óránként felkel a beülőből és megmozgatja magát, és 3 óránként iszik 1 korty vizet.
Napsugár
Egy szemhunyásnyit sem tud aludni, a karjában a fájdalom nem olyan erős, mint a tudat, hogy "fogságban" van. Másnap, mikor felkel a nap, Aronnak 20 perce van, hogy a bal kezét és lábfejét felmelegítse a napon, aztán a napsugarak eltűnnek a kanyon falairól. Aron számba veszi a lehetőségeit: A kő lefaragása nagyon nehéz, mivel a szikla olyan kemény, hogy 2 órás vésés után sikerült egy kisebb pénzérményi darabot lefaragnia. Gyors fejszámolással arra a következtetésre jut, hogy mire kifaragná a kívánt méretet, rég szomjan halna, ráadásul a szikla közvetlenül a tenyerén támaszkodik, és ha kifaragná, akkor lejjebb csúszna a kő és még jobban szétroncsolná a kezét. Az, hogy rátaláljanak szintén rizikós, mivel konkrétan senkinek nem mondta meg, hogy pontosan hova is ment. A lányok, akikkel tegnap összefutott, nem ismerik őt annyira, hogy arra gondoljanak, valami baja eshetett. A lakótársai várják hétfőn a náluk rendezendő házibuliba, de aki leghamarabb ténylegesen elgondolkodik, hogy baja eshetett, az a főnöke, aki a kedd reggeli műszakba várja, és tudja, hogy Aron még sosem késett el, és mindig szólt, ha valami gond adódott. Szóval, ha a főnökének feltűnik, hogy kedden reggel eltűnt, és be is jelenti a rendőrségen, azok csak 24 óra elteltével fogják elkezdeni keresni, ami annyit jelent, hogy szerda reggelnél előbb nem indítják el a nyomozást, leghamarabb csütörtökön fogják megtalálni és ma vasárnap van....2 és fél deciliter vízzel..
Aron beszorult keze
Az utolsó lehetőség pedig az, ha levágja a karját, de a kombinált fogóban lévő penge olyan életlen, hogy a legerősebb vágásokkal is csak a bőrfelületét tudja felsérteni, és ha valami csoda folytán mégis sikerülne levágnia a kezét, innen a kanyontól még 5 mérföldre (8,046 km!) van az autója és onnantól még 30 mérföld (48,84 km!) az első kórház, addig pedig biztosan elvérzik. Aron kezdi elveszíteni a fonalat, de a kialakított rutin feladatoknak mégsem vet véget. Hajtja valami belülről, hogy ne adja fel az életét. Gondolatait a családjára és a barátaival eltöltött fantasztikus időkre tereli. Számtalan régmúlt esemény tódul az agyába, és ezek erőt adnak neki. Nála van a kis kézi kamerája, úgy dönt, itt az ideje, hogy felvételt készítsen a helyzetéről.
Harmadik nap, hétfőn elfogy a maradék ennivalója és vize, kénytelen félretenni a saját vizeletét, hogy valamilyen folyadékhoz jusson, és miközben kortyol belőle, fantáziája egyfolytában a legjobb Margarita koktélok, hideg sörök és grapefruit lé körül jár. Éjszakánként a hőmérséklet egyre lejjebb süllyed, 10 fok alá is akár. A napok telnek, de Aron képtelen aludni. A kimerültségtől és folyadékhiánytól az ötödik nap éjszakáján víziókat lát. A kanyon fala egyszer csak kitárul, és egy meleg, otthonos szobába vezeti őt, ahol ott áll legjobb barátja. A találkozás euforikus boldogsággal tölti el Aront, de amint letelik az 1 óra, kényszeresen felébreszti magát az éber álomból, hogy megmozgassa tajgait, és megmeneküljön a kihűléstől.
A következő vízióban saját magát látja, nyakában a jövőbeli kisfiával, ahogy boldogan kacarásznak együtt. Ez a jelenet döbbenti rá Aront arra, hogy túl fogja élni ezt a borzalmat. Mikor felvirrad a hatodik nap, Aron dühödten elkezdi ütni a sziklát, ami már több mint 110 órája fogva tartja. Mikor le akarja söpörni a karjáról a ráhullott porszemcséket, a bőre leválik a beszorult hüvelykujjáról. Ekkor tüzetesebben megvizsgálja a karját, és észreveszi, hogy a beszorult keze bomlásnak indult. Megszúrja az ujját, és a felgyülemlett gázok azonnal távoznak halódó végtagjából. Most már megértette, hogy miért gyűlik egyre több bogár reggelente a feje fölé. Elhatározza, hogy levágja a kezét, amihez előbb a csontjait kell eltörnie.
Az amputálás
Lefeszíti a karját a szikla oldalára és egyenként eltöri a két karcsontját. Majd beledöfi a pengét a karjába, a gázok itt is feltörnek. Sikerül elvágnia úgy a bőrét, hogy lássa karja belső részeit.
Koncentrál, hogy ne adja fel, ne legyen rosszul, ne ájuljon el. Először az izmokat vágja el, felrakja az érszorítót, majd az idegpályához ér. Karja, mintha rotyogó lavinába tenné, olyan fájdalmat produkál. Nincs mese, el kell vágnia az idegeket. Összeszorítja a fogait, és elvágja az idegpályát, farkasüvöltése kilométerekre elhallatszik, de egy ember sem hallja meg. Elvágja az ütőereket és végül az inakkal próbálkozik, de a legerősebb anyaggal van dolga, amivel valaha találkozott és a pengéje inkább csak egy fémlap, úgyhogy nekiszorítja a karját a falnak, és vágódeszkaként használva sikerül az utolsó rabságában tartott szálat is megszakítania.
A szabadulás
Hirtelen hátratántorodik, oda, ahova 6 nappal ezelőtt még nem juthatott el. Pár percet ad magának, hogy összeszedje magát, de nem sokat, agya pörög, sietnie kell, mielőtt teljesen elvérzik, de az 5 mérföldes út előtt vízhez kell jutnia. Végiggondolja, hogyha végig megy a kanyonon, és a kijáratánál leereszkedik, az alján kell lennie valamennyi víznek. Betekeri a levágott csonkját, ráhúz egy zacskót és felköti a nyakába, hogy a mellkasán pihentesse, és ne zavarja a mászásban. Összeszedi a köteleit, vizes flakonját, szerszámait, és elindul a kanyon vége felé. Mikor kiér a napfényre, hosszú másodpercekig nem lát tisztán a nagy világosságban, majd mikor szépen lassan minden körvonalazódik körülötte, meglátja a 16 emelet magas épületnyi szikla tetejéről a mélyben lévő pocsolyát. VÍZ, 6 nap után itt van előtte a víz..
Aron szabadulásának záloga
Koncentrál, hogy most ne csináljon hülyeséget az ereszkedés közben, hiszen akkor hiába vágta le a saját karját, ha most kitöri a lábát-nyakát. Elkészíti a kívánt ereszkedő beülőt a kötelekből és lassan leereszti magát, az utolsó két méterről leugrik és fejjel belebukik a pocsolyába. A víz finom, édes és hideg. Nem egész 1 óra alatt 5 liter vizet iszik meg, majd feltölti a kulacsát és nekiindul az előtte álló 5 mérföldnek. Térképe szerint nincs annyi a kocsijáig, de ő ezt még nem tudja. Mikor már 3 mérföldet megtett, hirtelen látomása támad. Három emberi alak körvonalait veszi észre maga előtt, két felnőttét és egy gyerekét. Azt hiszi, hallucinál, de ahogy közeledik, az alakok egyre tisztábban láthatók. Kiabálni próbál, de a kiszáradástól a hangszálai olyan szinten megfeszültek, hogy két oktávval magasabb a hangja. Egyre hangosabban kiabál, mire a család észreveszi őt...Aron még nem érzi magát biztonságban, tudja, hogyha nem jut sürgősen kórházba, elvérezhet. Sokkos állapotát csak súlyosbítja, mikor a család feje közli vele, hogy még 2 mérföldre (3,218 km!) van a parkoló, ahol a kocsija van. Időközben, vagyis az ominózus keddi napon Aron főnöke tényleg aggódott Aron miatt és értesítette a lakótársait és a szüleit, akik bejelentették Aron eltűnését és szerdai napon a rendőrség megkezdte a nyomozást. 1 napjukba telt, mire megtalálták Aron kocsiját a parkolóban, vagyis Aron és a mentő alakulat szinte egy időben ért a parkolóhoz.
Gyógyultan
Ha Aron 1-2 nappal előbb vágja le a kezét, bizonyosan nem élte volna túl az amputálást, mert a kórházig elvérzett volna. Csütörtök délután, a kórházba érve 127 óra után végre lefekhet vízszintesen és álomra hajthatja fejét és csak egy gondolat jár a fejében: "ÉLEK!"
Aron története sok embert megérintett, köztük engem is a hihetetlen élni akarásával, a higgadt, gyakorlatias gondolkodásával, mely - biztos vagyok benne - megmentette a lelki összeomlástól és attól, hogy feladja küzdelmet. Ő is, mint számos ember, akik hasonló kríziseken estek át, megélte a poklot és a mennyet, átértékelte az addigi életét, és számot vetett magával azalatt a 6 nap alatt. Amikor ilyen történetekkel találkozom, valahogy a végén mindig ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak: Érdemes apróságokon bosszankodnom, szomorkodnom, mikor itt vagyok, és élek??? Tényleg érdemes céltalanul megélnem számos napomat, mikor van családom, barátaim, akik szeretnek? A választ mindenki maga dönti el, de nekem egyértelműen NEM!
Aron Ralston és felesége
Aron Ralston még hónapokig lábadozott, számtalanszor megműtötték, de mára olyan szinten felépült, hogy azóta is mássza a hegyeket. Jelenlegi feleségével a baleset után 3 évvel ismerkedett meg, aki azóta megszülte kisfiúkat, akit Aron az amputálás előtti éjszaka a víziójában látott.
Történt már veled olyan, hogy megnéztél egy filmet, vagy elolvastál egy könyvet és a végén azt érezted, valami megváltozott benned, nemcsak más színben látod a világot, de rájössz, hogy a mindennapi harcok és konfliktusok felőrölték az energiádat, erre jön egy film, és rá döbbensz, hogy ezek a küzdelmek olyan pitiáner semmiségek az életedben, hogy nem is érted, miért foglalkoztál velük akár egyetlen percet is. Az Életrevalók című francia film pont egy ilyen érzést adott. Próbáltam keresni érdekes információkat a főszereplőkről és a rendező párosról, de alig-alig akad egy-két hírfoszlány. A rendező páros Eric Toledano és Olivier Nakache már többször dolgozott együtt és emellett jó barátok is. Francois Cluzet, aki Philippe-t, az arisztokrata, tolókocsiba kényszerült férfit játssza és nem mellesleg kiköpött francia mása Dustin Hoffmannak, még 1976-ban debütált a színpadon, és azóta számtalan filmben játszott és darabban lépett fel.
Philippe monoton hétköznapjait éli tolókocsihoz láncolva. Egy ejtőernyős balesetnek köszönhetően lebénult az egész teste, kivéve a nyakát és a fejét tudja használni. A legjobb orvosok, ápolók és házi személyzet foglalkozik vele, megteheti, hiszen nagyon gazdag, arisztokrata család az övé. Bánatát és depresszióját mélyíti, hogy a balesete után 3 évvel a feleségét is elvesztette, akit nagyon szeretett, kamaszodó, elkényeztetett lánya pedig éppen lázadó korszakát éli. Philippe új ápolót keres maga mellé, aki éjjel-nappal mellette lenne, és segítené megkönnyíteni a mindennapokat . A szalonban jobbnál jobb és képzettebb emberek ülnek, akik az interjúra várnak, míg egyszer csak Driss (Omar Sy) meg nem unja a várakozást, és be ront Philippe-hez és a titkárnőjéhez. Közli velük, hogy csak egy papírért jött, amiben igazolják, hogy nem felelt meg és így meglesz neki a három eltanácsolt munka, ami után a segélyt megkaphatja. Philippe felfigyel a fiúra, aki kilóg a sok jól képzett szakember között, és egyértelműen látszik rajta, hogy a szegény negyedben él, képzetlen és ezáltal egy igazi túlélő típus. Philippe visszahívja másnap reggelre Drisst, és felajánlja neki az állást, azzal a megjegyzéssel, hogy két hétnél tovább úgysem fogja Driss bírni, akinek a legjobbkor jött az ajánlat, mivel nemrég szabadult a sittről és az anyja elküldte otthonról.
Driss & Philippe
Driss ápolói képzetlensége révén elkezd beletanulni a mindennapokba. Életében nem kellett még senkit ápolnia, nemhogy egy tolókocsiba ülő, mozgásképtelen embert. A kihívás nagy, főleg, amikor a kompressziós harisnyával találkozik :-) Az ő fejében a harisnya nőknek van kitalálva és azt csak ők tudják fel és levenni.. A két férfi közti ellentét azonnal észrevehető, talán pont ezért is kezdenek egyre jobban egymáshoz közel kerülni. Míg Philippe a gazdagságának és bénulásának köszönhetően mindig csak komoly emberekkel volt körülvéve, aki megsajnálták és szánták, addig Driss egy laza, csípős humorral megáldott, életrevaló, nagy darab fekete fiú a gettóból. Philippe családja aggódni kezd, hogy miért egy ilyen tanulatlan senkit vett fel, de Philippe pont ezért a fiút választotta, akiben nincs sajnálat és szánalom, és amikor forró a helyzet, képes helyt állni és humorral megoldani a problémát. Philippe-t pont az villanyozta fel a fiúban, hogy elege volt már az őt körülvevő társadalmilag teljes mértékben elfogadott viselkedésmintákkal, és szerette volna ismét megérezni az élet izét, amit folyamatos udvariassággal esélytelen megélnie.
Driss megcsináltatja Philippe tolókocsiját, hogy még gyorsabban tudjanak gurulni, megkínálja cigivel, nem hajlandó a puttonyos kisautóban hátul szállítani Philippe-t, mint egy lovat, hanem beülteti Philippe csodálatos Maserati Quatroportejába és odacsap az igazi lovaknak. Éjszakánként borogatja és a városban sétál Philippe-l, ha rátör a roham. Ezek a közös éjszakai séták arra jók, hogy egyre többet beszélgessen a két férfi, akik, ahogy megismerik egymást, úgy válnak jó barátokká. Poénkodni egy mozgásképtelen emberrel a legnagyobb udvariatlanságnak számít, mégis Driss-t nem a megalázás hajtja, hanem az az életösztön, hogy Philippe újra embernek érezze magát. Azzal, hogy Driss "megszegi" az íratlan szabályokat, tükröt tart Philippe-nek és ráébreszti, hogy attól függetlenül, hogy mozgásképtelen, még élvezheti az életet. A körülöttük lévő személyzet a legóvatosabban és udvariasabban próbálták megkönnyíteni Philippe életét, de Driss kihívásokat támaszt elé. Hiszen nem arról szól az élet, hogy folyamatosan kapjuk a feladatokat, és ha azokat sikeresen megoldottuk, akkor jöhet az önbizalom. Mert valljuk be, akár felnőttről, akár gyerekről van szó, ha burokban élünk, és nem ér minket sosem kihívás, egy idő után magunk sem hisszük el, hogy bármit is képesek vagyunk megoldani. És ha van valaki mellettünk, aki folyamatosan piszkál minket az érdekünkben, hogy tegyünk valamit magunkért, akkor előbb-utóbb meg fogjuk tenni és akkor nyertünk.
A film hatását erősíti a tudat, hogy ez egy megtörtént eseményt dolgoz fel. Én hiszek abban, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket, ami az Életrevalók esetében százszorosan is igaz. Az pedig egy külön pikantériája a filmnek, hogy francia. A francia filmeknek mindig is volt egy összetéveszthetetlen és különleges varázsuk, sokszor elvontnak is mondhatnánk őket, de az Életrevalók profin ötvözi a francia hangulatot és a világ bármely pontján hatásos mozit. A két főszereplő Francois Cluzet és Omar Sy színészi játéka pedig briliáns. Francois esetében ez még inkább lenyűgöző, hiszen ő az arcjátékán kívül másba nem kapaszkodhatott a szerep megformálásakor. Omar Sy pedig fantasztikusan éli át a gettóban felnőtt, mégis kellő ésszel és lélekkel megáldott Driss-t.
Ajánlom ezt a filmet minden korosztálynak és ideje bővíteni az "1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz" repertoárját, mert egy új kincs született a filmiparban, amit az is mutat, hogy Amerikában már tárgyalnak a film amerikai változatának elkészítésről..
A gazdasági világválság kezdetétől a második világháború végéig tartó időszak drámai változásokat hozott a filmkészítők számára.
A gazdasági nehézségek és a hangos technika, reménytelenné tették a független filmeseknek a munkát. A politika iránt érdeklődő amerikai rendezők először a szegénység és a rasszizmus problémáival foglalkoztak.
Hollywoodban az első teljesen fekete hangos produkció a Fox által készített „Szívek délen” (1929) című film volt, mely nem hozott nagy áttörést. Tipikus énekes-táncos, ültetvényes történet volt, tele faji sztereotípiákkal.
Viszont, a King Vidor által rendezett „Hallelujah-t” (1929) már méltán lehet a művészileg jelentősebb filmek közé sorolni. Vidor meggyőzte az MGM-et, hogy csak afro-amerikai szereplőkkel készítsenek egy musicalt, melyben javarészt fekete népzene hallható a két Irving-Berlin dalon felül. Ez a musical igencsak melodramatikusra sikeredett, mégis azért volt jelentős szerepe a filmiparban, mert Hollywood először próbálta bemutatni a déli ültetvényeken élő feketék életét, a vallási és erkölcsi szokásaikon keresztül. Vidor megjegyezte, hogy: „Az elsődleges feladatomnak azt tartottam, hogy a déli négereket olyannak mutassam be, amilyenek, akik gyötrődnek az elavult paternalizmustól.”
Másrészt viszont azt tartották, hogy „ez a film liberális válasz a korabeli Amerikában uralkodó faji sztereotípiákra.”
Mégis úgy vélem, hogy ez a mozi inkább egy szép gesztus volt a feketék felé, mintsem hogy világmegváltó szerepe legyen. Hollywood még ezek után is nosztalgikusan vélekedett a háború előtti déli életmódra, melyben a feketék szerepe egyértelmű volt.
Szökött rabszolga vagyok
Készült egy film 1932-ben, mely a börtönfilmek alapköveit tette le a filmgyártásban. Az „I am a Fugitive from a Chain Gang- Szökött rabszolga vagyok” (1932) című mozit Mervyn Leroy rendezte a Warner Bros-nál. A Warner elkötelezte magát a szociál-realista filmek mellet. A film Robert E. Burns élettörténetét ábrázolja, melyben bemutatják, hogyan lesz egy ártatlan ember törvényen kívüli, a jogrendszer hatására. Egy I. világháborús veterán James Allen érdemrendekkel elhalmozva tér haza, de nem tudja életét rendesen folytatni, munkanélküli lesz. Ártatlanul letartóztatják, és lopással vádolják meg. Kényszermunkára küldik, és több éves börtönbüntetésre ítélik délen. Megszökik, szökése közben megpróbálja zálogba adni a háborús kitüntetését, de csalódnia kell, mert több tucat érmet mutatnak neki, mivel rengetegen voltak, akik szintén el akarták zálogosítani a kitüntetésüket.
Mérnökként kezd új életet, de féltékeny felesége elárulja a rendőrségnek, így ismét elfogják, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik. Ebben a filmben zajlik le a későbbiekben oly sok filmben látott szökési jelenet, ahol a vérebekkel üldözik a mocsárban a szökött fegyencet. A börtönfilm jellegzetességei, mint a magánzárka, a szadista őrök is mind megtalálhatók ebben a filmben.
Majd újból megszökik, titokban találkozik még a szerelmével. A film az utolsó szóig izgalmas és felejthetetlen. Amikor eltűnik az éjszakában, és szerelme leverten kérdezi tőle, hogy miből él, azt feleli:”Lopok”, gunyorosan utalva arra, hogy önhibáján kívül kényszerült ezt az életet választani.
Humphrey Bogart - Fekete légió 1937
Az amerikai délről szintén kritikus képet festő filmek között szerepel a „The Black Legion” – A Fekete Légió című mozi, melyben Humphrey Bogart játssza a főszerepet. Bogart Frank Taylort, egy Detroiti gyári munkást játszik, aki csatlakozik az „Amerikaiakért” nevű szervezethez, (mely bevándorló és külföldi ellenes). Taylor érzi, hogy a családja szükségletei, és a jelentéktelen státusza a munkájában nyomást gyakorol rá. Amikor Taylort sajnálkozva, de végül kirúgják egy létszámlecsökkentés miatt, és a bevándorló kollégáját előléptetik, ragaszkodik hozzá, hogy bosszút álljon. Ebben a filmben Bogart-ot olyan negatív szerepben látjuk, amiben utána is csak ritkán, mégis egy kis együttérzést és szimpátiát táplálunk iránta. Szereplése dicséretet érdemel, ahogy megformálja ezt a „társadalmi jelenséget”.
A Fekete Légiónak még évekkel a bemutatása után is erős hatása volt.
Ez a kemény, ütős, társadalmilag öntudatos dráma, amit a Warner Bros az 1930-as években készített, a védjegyükké vált. Az, hogy egy gyári munkás életét mutatja be a film, akit meggyőznek, hogy neki járt volna az előléptetés, mindazonáltal ezt az előléptetést egy keményen dolgozó lengyel bevándorló kapja, igen merész történet ebben az időszakban. A Warner Bros mégis bevállalta a kockázatot.
A zaklatott és dühös Frank-et a titkos társaság tagjai, a Fekete Légió közelíti meg, akik hiszik, hogy „Amerika az Amerikaiaké”, ezért erőszakos eszközökkel kell elhajtani a bevándorlókat és a többi faji kisebbséget. A Fekete Légió tagjai fekete ruhát viselnek, „fáklyarajtaütést” hajtanak végre és kiüldözik az otthonukból Frank „konkurenciáját”, a lengyel bevándorlót, Joe Dombrowski-t és családját. Ez által Frank megkapja a munkáját, ami által több pénzben részesül és magasabb életszínvonalon él, de a törvényellenes tevékenysége a Légióval sok idejét emészti fel és az ő pénze egyfajta profit a titkos társaságnak. Ruhákat, fegyvereket vesznek a befolyt pénzből, és ez által éket vernek Frank és felesége, Ruth közé. Frank inni kezd és veri a feleségét, ami miatt Ruth elhagyja.
Frank összejön egy Pearl nevű nővel. Ed látja, hogy a barátja túl sokat iszik és ezzel tönkreteszi az életét, így megpróbálja kifejezni aggodalmát, és beszélni próbál vele. Frank nyelve az alkoholtól megered és elmeséli Ednek a titkos életét a kegyetlen Légióról. Másnap reggel Frank attól fél, hogy Ed mindent elmond a rendőrségnek, ezért szól a Légió vezetőinek. Ők ezek után elfogják, és kivégzik Edet.
Mialatt a Warner Brothers kísérletet tett, hogy elkerülje a Fekete Légió és a Ku Klux Klan haragját, kijelentették, hogy az összes karakter és intézmény kitaláció. A Fekete Légió mindig egy félelemkeltő társaság volt, nem volt ritka a 30-as évek közepén a lincselés, így hát joggal tartott a filmstúdió az ilyen megnyilvánulásoktól. Kevés olyan film készült ebben a korban, ahol ki merték volna mondani a „teljes igazságot”.
Mervyn LeRoynak akadtak más említésre méltó alkotásai is hasonló témában.
Mervyn LeRoy
Méghozzá a „They Won’t Forget”- Ők nem felejtenek (1937)című filmje, mely Ward Green, a „Halál mélyén, délen” című novellája alapján készült. A film keveredik a valós életben történtekkel és a kitalációval:
Leo Frank tárgyalása és az azt követő meglincselése, valamint Mary Phagan 1913-as meggyilkolása utáni események.
Ez a film egyben Lara Turner debütálása is a filmvásznon.
A cselekmény azzal kezdődik, amikor egy déli várost felzaklatja egy botrány, amikor is a tinédzser Mary Clay-t a Függetlenség napján meggyilkolják. Az elfoglalt, politikailag ambiciózus ügyvéd, Andrew Griffin célja a szenátus tagjai közé tartozni, megtalálni a megfelelő bűnbakot, hogy tárgyalva legyen a bűncselekmény. Felkeresi Robert Hale-t, Mary tanárát az üzleti iskolában, ahol a lányt meggyilkolták. Griffin egy riporterrel azon dolgozik, hogy dühöt és gyűlöletet szítson a tanár ellen. Az események a bűnöstől, és ártatlantól, az észak és dél vakbuzgóságáig és gyanújáig tartanak, értelmet adva a gyilkos napnak. A film bemutatja a mérhetetlen nyomást, ami megindítja a közösség tagjait, hogy segítsenek a rábizonyításban – meggyőződésben.
A fekete ajtónálló, aki előidézi a hazugságot, fél, hogy ő maga lesz elítélve, kivégezve, vagy meglincselve, ha Hale nem lesz bűnösnek kikiáltva. A fodrász pedig tudja az igazságot, mégis fél bizonyítani bármit is, mert azzal felmentené Hale-t.
Az egyetlen ember, aki fellép a városi tömeg gondolkodásmódja ellen, az a kormányzó, aki felcseréli a halálos ítéletet a börtönre, mert a bizonyíték egyszerűen nem kielégítő ahhoz, hogy egy férfit a halálba küldjenek. A városiak felbőszülnek, a meggyilkolt lány testvérei pedig azzal fenyegetőznek, hogy öngyilkosok lesznek, ha Hale-t nem végzik ki.
Ez a film hűen bizonyítja azt, hogy a félelem milyen erőket képes megmozgatni egy ember viselkedésében. Az, hogy kell egy bűnbak bármi áron, teljes mértékben a tömeg manipulálásáért van. Akik, mint a birkanyáj, nem kérdeznek, csak mennek és követik a „nyájat”.
Azt gondolom, hogy a 30-as években végre kezdett az érzékenység kinyílni a rasszizmus és a faji megkülönböztetés iránt. De az út, amin elindult egy-két rendező,
nem is tudják milyen hosszúra sikeredett, mert még a mai napig tart.
Ezek a filmek a mi időnkben már nem annyira meghökkentők, mint amikor elkezdték levetíteni őket, de azokban az években a moziba járókat megdöbbentette, főleg a valóságtartalmi része egy-egy filmnek.
Vivien Leigh, Clark Gable - Elfújta a szél
Aztán jött az „Elfújta a szél” (Gone with the Wind - 1939), melyet Margaret Mitchell 1936-ban kiadott regénye alapján Victor Fleming, George Cukor és Sam Wood rendezett.
Ennek a filmnek a producere David O. Selznick volt, akinek az volt a feladata, hogy egy ütőképes, de politikailag nem elítélhető filmet kellett készítenie, s vigyáznia kellett arra, hogy ne tüntesse fel rossz színben sem a feketéket, sem pedig a Délen élő polgárokat.
Ezt Selznick végig szem előtt tartotta, és törekedett arra, hogy leginkább ellentétes filmet alkosson a David W. Griffith által rendezett, erősen rasszista Amerika Hőskorával, mivel a hasonló megközelítés bukásra ítélte volna a produkciót. Ennek szellemében tehát a film, meglehetősen mértéktartó a faji karikatúrák tekintetében, sőt kifejezetten kerüli a feketék valós helyzetének ábrázolását és inkább Scarlett O’Hara és Rett Butler melodramatikus románcára fekteti a hangsúlyt. Az Elfújta a széllel megszűnt Hollywood elfogultsága a „háború előtti” műfaj iránt.
Hattie McDaniel átveszi az Oscar díjat
Ami miatt főképp kiemelkedő ez a film, az, hogy Hattie McDaniel megkapta a filmben nyújtott gondoskodó dadus szerepéért az Oscar díjat, és beírta magát a történelembe azzal, hogy mint fekete színész, elsőként vehette át azt a bizonyos szobrocskát.
" Ez az egyik legboldogabb pillanat az életemben, és szeretnék köszönetet mondani, azoknak, aki részt vettek a kiválasztásánál,hogy én kapjam az egyik a díjat. Őszintén remélem, hogy mindig hiteles leszek a filmjeimben. Szívem túlságosan tele van, hogy elmondjam, mit érzek most, úgyhogy csak azt mondom, köszönöm, és Isten áldja meg. "
Ha konkrét időponthoz akarjuk kötni a hangosfilm megjelenését, akkor az 1927. október 6-án, New Yorkban bemutatott, Alan Crosland ((1894-1936) amerikai színész és filmrendező) által rendezett„A jazzénekes”című filmet kell megemlítenünk. Al Jolson, a film főszereplője, a premieren azt mondta: „Eddig nem hallottunk semmit!”, mely mondata, ma már szállóigévé vált.
A történet a zsidó Rabinowitz kántor fiának, Jakie dilemmájának története arról, hogy kövesse-e a családi hagyományt, vagy a vágyainak engedelmeskedve, az éneklésre adja fejét, hogy híres jazzénekes legyen. A film nemcsak a hang megjelenése miatt vált jelentőssé a filmiparban. Michael Rogin politológus szerint: „a Jazzénekes remekül példázza a zsidóság átalakulását az amerikai társadalomban: beleolvadását a fehér Amerikába, a vallási dogmák enyhülését és a zsidó vállalkozók megjelenését a szórakoztatóiparban.”
A hang megjelenése a filmiparban, olyan forradalmi hatást tett Hollywoodra, mint azelőtt semmi sem.Megváltozott a színjátszás stílusa, hiszen a némafilmben egy szereplőnek a mimikára, és a testbeszédre kellett koncentrálnia. Ezzel szemben a színművészet sokkal visszafogottabb lett, hiszen a nagy gesztikulálás természetellenesen hatott a hangosfilmekben.Másfelől a színészek azért is mozoghattak kevesebbet, mert a kellékekben voltak elrejtve a mikrofonok. A kamera is egy hangszigetelt fülkéből vette fel a jeleneteket, mivel nagyon hangos volt a filmfelvevő gép zaja.
A filmtekercsen látható hangcsík
A hang megjelenésével nemcsak a színészi feladatok változtak meg, hanem a színészek ázsiója is meg növekedett a forgatókönyvírókéval együtt. Létrejött egy teljesen új műfaj a filmgyártásban, mégpedig a zenés film, és ennek válfajai, mint például a musical, az operafilm, majd későbbiekben a koncertfilm, stb.
Sajnos a némafilmek vetítésének ideje alatt játszó zenekarokra már nem volt szükség, ami maga után vonta azt a változást is, hogy a filmek befejezett termékként érkeztek a mozikba, és ott már színpadi kísérőműsor sem kellett.
Ezzel egyidejűleg Hollywood kissé visszaszorult a külföldi filmpiacon, mivel a nézők a saját anyanyelvükön akarták látni a mozit, úgyhogy kénytelenek voltak a stúdiók különböző anyanyelvű színészekkel felvenni a filmeket.
A 30-as évek közepére a szinkronizálással ez a módszer feleslegessé vált. A szinkrontechnika 4 év alatt fejlődött ki a hangosfilm megjelenését követően, és ezzel a módszerrel Hollywood ismét magához térhetett és szilárdíthatta hatalmát a filmiparban.
Mint mindent az egész világon, Hollywoodot is megtépázta a nagy gazdasági világválság, mely az 1929. október 29-én bekövetkezett New Yorki tőzsdekrachhal kezdődött. De Rose De Franklin Roosevelt elnöksége alatt, komoly munkához látott az ország, hogy megerősítse az ipart. A gazdasági növekedés nagy hatással volt Hollywoodra, és nem hagyta, hogy szerteszálljon az „amerikai álom”. 1930-as évekre a hollywoodi stúdiórendszer nagymértékben megszilárdult, és majdnem húsz évig nem is változott.
„Ami tilos, és amire vigyázni kell”
Ami annyit jelentett, hogy volt az „Öt nagy” vállalat, amely rendelkezett mozi hálózattal és nemzetközi forgalmazással is: a Paramount, az MGM, a 20th Century-Fox, a Warner Brothers és az RKO, mely a legrövidebb ideig maradt fenn. Volt a három „kicsi”, amelynek nem volt filmszínháza: az Universal, a Columbia és az UnitedArtists. És voltak a független filmesek. Ez a felállás nem okozott gondot a stúdióknak, nem zajlottak mérhetetlen versenyek, hanem mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe az akkori amerikai filmgyártás piacán.
Ebben az időszakban egyre többen tüntettek és lázadtak a filmek káros hatásai miatt, ami maga után vonta, hogy létre kell hozni egy szabályozást, melyben lefektetik, hogy mit szabad láttatni egy filmben és mit nem. Igaz, hogy a filmek moráljának hanyatlása végett egyre többen szóltak fel, de érdekes, hogy az 1930-34 között készült amerikai filmek mégis talán visszafogottabbak voltak, mint a korábban készült filmek, és ebben az időszakban az amerikai társadalomra inkább az erkölcsi konzervativizmus volt jellemző, mintsem a bujaság vagy erőszak hajszolása. Az első ilyen nemű szabályozás Hollywood önkorlátozó szabálygyűjteménye, 1927-ben lépett életbe.
„Tudomásul vétetik, hogy az alábbi listán felsorolt dolgok semmilyen formában nem tűnhetnek föl filmekben:
1.Félreérthetetlen káromkodás, amely tartalmazza az alábbi szavakat:
Isten, Úr, Jézus Krisztus (kivéve a megfelelő vallásos tartalmú,
tiszteletteljeshasználatot), pokolfajzat, Úristen és minden más profán és
vulgáris kifejezés.
2.Bármilyen erkölcstelen vagy kétértelmű meztelenség, árnyképként
sem; bármilyen kéjvágyó vagy erkölcstelen megjegyzés bármilyen
szereplőtől.
3.Illegális kábítószer-kereskedelem.
4.Bármilyen szexuális perverzióra való utalás (ami jelen esetben a
homoszexualitásra utalt!)
5.Fehérek rabszolgasága.
6.Faji keveredés.
7.Szexuális higiénia és nemi betegségek.
8.Gyerekszülés, árnyképként sem.
9.Gyerekek nemi szerve.
10.Az egyház kicsúfolása.
11. Bármilyen nemzet, faj, vagy világnézet szándékos megsértése.
Tudomásul vétetik továbbá, hogy az alább felsoroltak bemutatásánál különleges gonddal kell eljárni annak érdekében, hogy a közönségességet és a kétértelműséget
elkerüljék, és a józan ízlést hangsúlyozzák:
1.Az amerikai zászló használata.
2.Nemzetközi kapcsolatok (elkerülendő más országok vallási, történelmi
intézményeinek, kiemelkedő személyiségeinek és lakosságának
kedvezőtlenfényben történő beállítása)
3.Vallás és vallási szertartások.
4.Gyújtogatás.
5.Lőfegyverek használata.
6.Lopás, rablás, páncélszekrény feltörése és vonatok, bányák, épületek
felrobbantása.
7.Brutális és bármilyen hátborzongató hatás.
8.Bármilyen módszerrel történő gyilkosság technikája.
9.A csempészés módszerei.
10.Kínzási módszerek.
11.Akasztás és villamosszékbe ültetés.
12.Rokonszenv a bűnözők iránt.
13.Közszereplőkhöz és közintézményekhez való viszonyulás.
14.Lázadást szító jelenet.
15.Kegyetlenség gyerekkel és állatokkal.
16.Emberek és állatok megbélyegzése.
17.Nők eladása, vagy bájaikat áruló nők bemutatása.
18.Nemi erőszak, vagy annak kísérlete.
19.Szüzesség elvesztése.
20.Férfi és nő együtt az ágyban.
21.Lányok szándékos elcsábítása.
22.Házasélet gyakorlása.
23.Sebészeti operációk.
24.Kábítószerek használata.
25.Címek és jelenetek, amelyeknek közük van az igazságszolgáltatáshoz,
Volt egy pár rendező, aki úgy döntött, hogy válaszol az „Egy nemzet születése” című filmre, de igazán hatásosat Oscar Micheaux-nak sikerült alkotnia a Within Our Gates – „Közöttünk történt” című filmjével 1920-ban. Voltak előtte is próbálkozások arra, hogy a feketéket kiemeljék végre a sztereotip szerepekből, de csekély eredménnyel.
Micheaux volt az első afro amerikai filmrendező, aki nem véletlenül választott olyan témákat filmjeiben, mint a feketék meglincselése, a rabszolgatartás, vagy a fehér emberek diszkriminatív megnyilvánulásai. Ezt a filmet elveszettnek hitték, de 1979-ben megtalálták a kópiát Spanyolországban, ami azért is nagy szó, mert ez az első olyan film, amit afro amerikai rendező készített. A filmtekercs bepillantást engedett az 1920-as években élő feketék életébe, igencsak nyersen ábrázolva azt.
Hollywoodban, az 1920-as években a feketék szerepe igen parányi volt a filmekben, és azok is inkább csak a kornak megfelelő, társadalmilag elfogadott alakítások lehettek. A fekete nézők pedig különválasztva a fehér nézőktől, kénytelenek voltak a fehéreknek készült filmeket megnézni, ha moziba akartak menni.Bátran mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a rasszizmus és a faji diszkrimináció maradéktalanul jelen volt, nemcsak a mozikban, hanem egy film elkészültétől a levetítésig mindenhol Amerikában.
A „Közöttünk történt” című film nyitó inzertjén ez olvasható:
„A mi drámánk megnyitóján Északi karaktereket találunk, akik nem rendelkeznek a Déliek előítéleteivel és gyűlöletével – viszont ez a gondolkodás nem akadályozza meg a négerek esetenkénti meglincselését.”
A Közöttünk történt című film alaptörténete egy néger család borzalmát dolgozza fel.
A házaspár örökbefogadott lányát megerőszakolja egy fehér férfi, akiről a későbbiekben kiderül, hogy a lány vérszerinti apja. Mr. Landry-t a lány nevelőapját, úgy vádolja meg egy másik fekete rabszolga gyilkossággal, hogy az nem is látta a történéseket. A szülőkre, Sylviára és férjére meglincselés vár.
Azt gondolom, hogy egy ilyen történet feldolgozása napjainkban is megrázó élmény, nemhogy 1920-ban, olyan nyersen ábrázolva a bonyodalmakat, ahogy Oscar Micheaux tette. Hollywood kerülte eme kényes témákat, és csak a II. világháború után kezdett bele a rázósabb történetek filmezésébe. Micheaux filmjeit főként az jellemezte, hogy nem lehetett „kibújni alóluk”. Az ember kénytelen volt állást foglalni a film végén, annyira energikus és velős impulzusok érték a nézőket.
Jelenet a Közöttünk történt című filmből
Sajnos a Közöttünk történt című filmjét többszörösen is megvágták és cenzúrázták, mivel mondanivalója sok helyen ellenérzést váltott ki. Főleg Amerika déli államaiban lázongtak a film ellen, ahol volt, hogy helyenként végül betiltották annak levetítését.
Oscar Micheaux arra tette fel az életét, hogy felkeltse az emberek figyelmét a néger elnyomás és a rasszista megnyilvánulások ellen. Saját filmforgalmazási rendszert hozott létre, hogy filmjei eljussanak a nézőkhöz, akik természetesen javarészt feketék voltak. Oscar Micheaux nagyban hozzájárult a feketék öntudatra ébredésének folyamatában.
Kezdetben, Amerikában a filmgyártás központja nem Los Angeles volt, hanem New York. Aztán amiért mégiscsak érdemes volt a stúdióknak átköltözni Los Angeles mellé, Hollywoodland-be, az a rengeteg természeti adottság volt. A svájci Alpokat idéző hegyektől kezdve a sivatagos területeken keresztül a Csendes óceánig volt itt minden, ami egy külső forgatáshoz szükséges lehet. A filmek többségét még így is stúdiókban vették fel.
A stúdiók megrohamozták Hollywood-ot, és elindult az amerikai filmgyártás azon az úton, ami a későbbiekben csillogást, a színészek vágyálmát, a rajongók ábrándozásának tárgyát képezte. 1920-as évekre már közel ezer filmet forgattak Hollywoodban. 5 évvel a Griffith forgatta Amerika hőskora után, már tudatosan használták a filmes történetelmesélés technikáit a filmekben, hogy minél több embert csábítsanak be a mozikba.
Ahhoz, hogy egy film valósághűen ábrázolni tudja az illúziót, speciális effektusokat használtak. Az egyik módszer például az volt, hogy a jelenet egy részét üveglapra festették és a kamera elé helyezték, vagy megépítették a díszletet kicsi makett formájában, és a kamera mellé helyezték, amit egy speciális tükörrel fel tudott venni a kamera, az adott jelenettel együtt. A kezdeti időszakban a filmezést a kemény kontúrú, éles fókuszú beállítások jellemezték, de ahogy fejlődött a filmipar, úgy kísérleteztek egyre többet a filmgyártó cégek, és a 20-as, 30-as években elterjedt a lágy stílusú fényképezés, ahol a kamera lencséje elé egy fátyolt, vagy hálós szövetet raktak, amitől a film, művészi szépséget öltött magára.
Lilian Gish - Ortokromatikus film
A másik nagy változás, ebben az időszakban, a film nyersanyagában következett be. Az eddig elterjedt és bevált filmtekercset, az úgynevezett ortokromatikus nyersanyagot felváltotta a pankromatikus alapanyag. Míg az ortokromatikus nyersanyag csak a vörös, kék és zöld fényekre volt érzékeny, addig a pankromatikus filmen a piros és sárga fényt is meg lehetett különböztetni, ami abban nyilvánult meg, hogy az addig piros rúzzsal kifestett színésznő szája szinte feketének hatott, az új eljárással már a szürke árnyalataiban úszott. Így akár smink nélkül is felvehették a színészek jelenetit. Sokkal több mindent lehetett megjeleníteni a filmvásznon, mint annak előtte, például az égen a felhőket és a kék eget az új, pankromatikus alapanyag meg tudta különböztetni, míg az ortokromatikus nyersanyaggal készült filmeknél egyéb módszereket kellett alkalmazni ahhoz, hogy egy felhős eget megjelenítsenek.
Lilian Gish - Pankronomikus film
Hollywood virágzásnak indult, és az újításoknak köszönhetően a bevétele is rohamosan nőtt a stúdiókban készült filmeknek, ami azt eredményezte, hogy még több alaptőke jutott egy-egy film leforgatásához. Az Európai filmekre tized annyi költségvetés jutott. A hollywoodi stúdiórendszer filmgyártásának menete fokozatosan alakult ki az igények megjelenésével. De ahhoz, hogy Hollywood olyan színfolt legyen a világ filmgyártásának palettáján, amilyen azelőtt és azután se senki, nagyban hozzájárult, hogy Amerika jelentős támogatást kapott a külföldi vállalkozásaihoz a Külügyi- és a Kereskedelmi Minisztériumtól. Így már semmi sem állíthatta meg abban, hogy az egész világon uralni próbálja a filmgyártást, és előtérbe helyezze filmjeit, a hazai gyártókkal szemben, bármelyik kontinensen.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
