Ízek, imák, szerelemek

Julia Roberts

Van egy olyan rossz szokásom, hogy mielőtt elkezdek írni egy filmről, elolvasom a róla írt kritikát. Ami csak annyiban befolyásol, hogyha nekem tetszett, de a kritika lehurrogja, akkor még jobban tetszik a film. Ezt a filmet csak az értheti igazán, aki átment már hasonló szenvedésen. Tény, hogy nem egy felpörgetett hollywoodi gyorstalpaló, hanem megfontoltan, lassan vezet minket végig a cselekmény szálain. És ettől olyan életszerű. Mert az életben, valljuk be, nem egyik pillanatról a másikra változnak a dolgok, hanem folyamatában attól, hogy ráléptünk egy másik útra. Tény, hogy minden változás az életben szenvedéssel jár, de az is tény, hogy a szenvedés után jön a boldogság rész.
Valahogy még mindig nem tudtam elengedni azt a témát, hogy a mai világban egy nőnek, sőt egy férfinak is ugyanolyan joga van megtalálni önmagát, mint bárkinek. És ha ez arról szól, hogy kiderül, nem a legjobb partnert választottuk ebben, akkor nem szabad hozzá ragaszkodnunk.
Elizabeth (Julia Roberts) 8 éve van együtt a párjával, akihez hozzáment. Sikeres író, megvan a biztos egzisztenciája is, valami mégis hiányzik az életéből. Ami nem más, mint a gyerekkora óta dédelgetett álom, hogy utazzon. Párja ebben nem partner, és ettől Elizabeth szenved, de nem tudja mit tegyen. De nem csak emiatt érzi egyre kényelmetlenebbnek magát a házasságában, a választ mégsem tudja igazán megfogalmazni. Míg egy nap arra nem ébred, hogy ez így nem mehet tovább.Egy nőnek nagyon nagy bátorságra van szüksége ahhoz, hogy 30-on, 40-en, 50-en túl váltson, és beadja a válókeresetet, Elizabeth mégis megteszi és elutazik Olaszországba, hogy megtalálja az igazi önmagát és véget vessen a párkapcsolataiban jelentkező folyamatos megfelelésnek. Rómában megtapasztalja az élet élvezetét, és meg is tanulja élvezni a saját életét, megfűszerezve a fantasztikus olasz gasztronómiai csodákkal.
Pár hónap múlva onnan tovább utazik Indiába, hogy megtanulja meditációt, és belső hangjára való összpontosítást. Végül Balira utazik, ahol megtalálja a szerelem, de nem tud vele mit kezdeni. Utazása során számos érdekes emberrel találkozik, akiktől mindig tanul valamit magáról, az életéről, mások életéről.
A film végét nem árulom el, mert még most is játsszák a mozikban, és ha valakinek kedve támad..
A történet önéletrajzi ihletésű, Elizabeth Gilbertről, akinek ott volt a kezében minden a boldogsághoz: jóravaló férj, nagy ház, befutott karrier, és valamiért mégsem érezte magát boldognak. Kiderül, hogy amióta párkapcsolatban élt, minden egyes férfihoz olyan szinten alkalmazkodott, hogy közben elfelejtett önmaga lenni, ami a legfontosabb az életben.
A film választ ad arra is, hogy mi az, amiért élünk ezen a földön, országoktól, szokásoktól, hittől függetlenül: a boldogság keresése. És ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk, szeretnünk kell magunkat annyira, hogy erre megadjuk az esélyt..

Holiday

Jude Law, Cameron Diaz, Kate Winslet, Jack Black

   Kezdek rájönni, hogy egy hitehagyott korszakban élünk.
 Az emberek elvesztették a hitüket a szerelemben, pedig most még jobban kellene benne hinniük, mint eddig bármikor.
Drága nagyszüleink javarészt csak álmodozhattak az igaz szerelemről, és titokban olvasott romantikus könyvekből
merítettek
képzeletet arról, hogy mi is az a szerelem. Szüleink már szabadabban választhattak, de a teljes szabadságot a mi generációnk kapta meg. A mai világban már nem kell-kellene megfelelni az elvárásoknak, és azt választhatja az ember párjának, akit csak akar. Mégsem ezt teszi. Az emberek többsége belemegy egy olyan kapcsolatba, mely nem teszi 100 %-ig boldoggá, de még 50 %-ig sem. És a legszörnyűbb, hogy tudja, hogy nem a számára legjobb mellett van, mégsem tesz semmit.
Ebben a felgyorsult világban az emberek elvesztették a hitüket abban, hogy megtalálják azt az valakit, aki igazán nekik való. És itt most nem a tökéletes egyénről beszélek, mert olyan nem létezik, ettől szép az emberiség. Hanem arról az személyről, aki a leginkább tud azonosulni velünk, és fordítva, aki mellett teljesen önmagunk lehetünk, anélkül, hogy szégyellnünk kellene magunkat érte, sőt pont azért szeret minket, mert olyanok vagyunk, amilyenek, és természetesen  kölcsönösen. Arról az emberről beszélek, akiben megvan minden, ami bennünk nincs, aki nélkül fél emberek vagyunk, akivel egy úton járunk, és a célunk az életben egy és ugyanaz.
Én is nagyon nehezen találtam meg ezt az embert, átéltem előtte sok csalódást-szakítást, amik - most már tudom- azért voltak, hogyha majd találkozok az én emberemmel, akkor felismerjem. Tartsanak örök álmodozónak, illúzió kergetőnek, nem érdekel. Én hiszem, hogy a én kapcsolatom különleges, amiért nap, mint nap tenni kell, hogy ne csak X évig tartson.
Úgy gondoltam, itt az ideje egy kis karácsonyi romantikázásnak, és emellett egy kis ízelítőnek, hogy milyen rögös utat kell bejárjunk, ahhoz, hogy valaki egy nap olyan ajtót nyisson ki bennünk, amiről, még mi sem tudtunk...
A Holiday című romantikus vígjátékot azért is ajánlom mindenkinek, mert nem csak megnevetett minket, de elgondolkodtat is.  A történet jól ábrázolja a két női típust: az egyiket, aki sosem volt pasi nélkül, de szíve mélyén sosem kötelezte el magát teljesen, és a másikat, aki el szeretné végre kötelezni magát, de mindig olyan pasiba szeret bele, aki viszont nem.
Amanda (Cameron Diaz) Los Angelesben él, sikeres karriert futott be, van egy saját cége. A párjával élik mindennapjaikat, amikor véletlenül kiderül, hogy a férfi félrelépett, és még a lány fejéhez is vágja, hogy egy érzéketlen nő, aki képtelen a sírásra.
Iris Angliában, egy kis faluban él, igazi romantikus lélek, aki alig várja, hogy titkon szeretett kollégájával, Jasperrel végre mindenki előtt egy pár lehessenek, amíg a karácsonyi partin Jasper világgá nem kürtöli, hogy eljegyezte Iris kolléganőjét...
A két lány összetörve ül otthon a számítógépe előtt, és azon tépelődik, hogy ezek után hogyan is lehetne boldog a karácsony és az új év. Amanda arra vágyik, hogy végre nyugta legyen, és elmeneküljön egy olyan helyre, ahol nincsenek férfiak. Iris arról álmodozik, hogy végre belevesse magát az igazi életbe. Így találkozik a két lány az interneten egy olyan oldalon, ahol egy időre lakást cserélhetnek. A csajok hamar döntenek, és megegyezenek, hogy már másnap repülőre ülnek. Iris a hideg Angliából, átrepül a napsütötte Los Angelesbe, Amanda pedig az igazi hóborította, karácsonyi hangulatú kis faluba érkezik.
Irist teljesen lenyűgözi a Los Angelesi környezet, na és persze a luxus kégli. Amanda is elolvad az igazi otthonos kis kuckótól, és a piciny faluban tényleg nem nagyon vannak férfiak, kivéve Iris bátyját Graham-et (Jude Law), aki  -nem tudván húga elutazásáról- este részegen megjelenik Amandánál.
Irishoz is betoppan Amanda kollégája, Miles (Jack Black), akivel a harmónia hamar kialakul..
Iris szomszédja egy világhíres amerikai rendező Arthur Abbott (Eli Wallach), aki idős korára egyedül él. Miután Irissal megbarátkoznak, Arthur egyre több filmet ad kölcsön a lánynak, melyek főszereplői mindig tántoríthatatlan hősnők.
Amanda pedig egyre jobban megismeri Graham-ot, aki özvegyként neveli két kislányát, és aki mindig mindenen sírva fakad...
Nem írom le a történet további részleteit, legyen elég annyi, hogy nem csak a filmen, de magunkon is jót mulathatunk, mert szinte mindenki esett már át hasonló megpróbáltatásokon.
Én szeretném hinni, hogy egyre több ember mer összegyűjteni annyi bátorságot, hogy megkeresse a neki való párt, hiszen egyszer élünk, és az élet olyan gyorsan robog el velünk, hogy egyszer csak azt vesszük észre, hogy megöregedtünk, és nem tettünk semmit, pedig lett volna rá lehetőségünk, de féltünk. Kérdem én: Mitől? Az életben két dolog biztos: a születés és a halál. A kettő közti idő rajtunk, csakis rajtunk múlik, hogyan éljük. Úgy ahogy mi szeretnénk, vállalva azt, hogy talán nem mindenki nézi jó szemmel, vagy úgy, ahogy mások szeretnék, és azt előbb, vagy utóbb, mi nem nézzük jó szemmel. A félelem az egyik leggyilkosabb erő, ami meggátolhatja az embert a saját boldogságában. Azt mondom, nézzünk szembe a félelmeinkkel, és miénk lesz a világ..

A szív hídjai

Madison megye fedett hídjai
 közül az egyik..

Felborult a világ. Generáció és generáció közt akkora a különbség, mint még soha. Szegény nagymamám már attól neheztelt, ha ki volt engedve a hajam, és nem szépen befonva, ahogy illik. Mit szólna akkor most a mai világhoz, ahol a válás olyan napi téma, mint a kenyér áremelése. Ettől függetlenül örülök, hogy ebbe a korba születtem, mert a lázadó természetemnél fogva, máglyán égettek volna el, ha ötven évvel ezelőtt születek.
Tény és való, hogy a házasság szentsége teljesen mást jelent a mi generációnknak, mint a szüleinknek-nagyszüleinknek. Viszont nem feltétlenül rosszat. Én nem ragaszkodom minden áron ahhoz, hogy egy házasságban mindent el kell fogadni és ha netalántán menet közben rájövünk, hogy mégsem a párunk a nekünk szánt fél, akkor mellette kellene maradni. Szerintem a problémát, mint oly sok mindenben, az önismeret hiánya okozza. Hogy úgy megyünk hozzá valakihez, hogy nem ismerjük magunkat, az igényeinket, hogy nem mérjük fel, melyek azok a dolgok, amikről hajlandóak vagyunk lemondani egy házasságban, de melyek azok, melyek nélkül nem tudnánk élni...
A szív hídjai egy fantasztikus és emberi alkotás. Az alaptörténettől kezdve a színészek játékán át a rendezésig áthatja professzionizmus. A történet egy átlagos amerikai kisváros családi életével kezdődik. Francesca (Meryl Streep) útjára engedi férjét és két tinédzser lányát a hétvégi vásárra. Mivel Francesca élete a háztartás körül forog, alig várja, hogy egy kicsit egyedül legyen, és nyugodtan lazíthasson. Mikor megáll egy kocsi a háznál, Francesca útba igazítást ad az idegennek, Robertnek (Clint Eastwood), aki a National Geographic fotósa, és a Madison megye fedett hídjairól jött készíteni fotósorozatot. Együtt utaznak a autóban a két mérföldre lévő hídhoz, és mint ahogy két idegenhez illik, feltérképezik egymást. Francesca bizalmatlan, de a szikra már felcsillant, nincs mit tenni. Valami elindult, és szépen lassan közelítenek egymás felé. Aznap este megvendégeli Francesca Robertet, és egy jót beszélgetnek. Nem láttunk sokat Francesca családi életéből, de egyből érezhető, hogy Roberttel felszabadultabb, és inkább önmaga lehet, mint a családja előtt.
Az alatt a négy nap alatt, amíg Francesca családja távol van, nem tud gátat szabni magának, és szabadjára engedi a férfi iránt kialakult vonzalmát, ami kölcsönös. Olyan pillanatokat élnek át együtt, mint még soha azelőtt.
És most nézzünk mélyen magunkba, és mondjuk azt, hogy még sosem voltunk olyan helyzetben, hogy másra vágytunk, mint ami volt. Ha nem is házasságon belül, de már kisiskolás korunkban is megeshetett, hogy igazából Tomira vágytunk, miközben Pistivel leveleztük végig az órát. És ez nagyon rossz érzés, ha kicsiben, ha nagyban játszódik le az emberben. Bevallom, nekem volt tinikoromban, hogy jártam egy fiúval, miközben a haverjába voltam beleesve. utólag visszagondolva, olyan naivan álltam a kérdéshez, de persze a barátom haverja összejött az akkori legjobb barátnőmmel, úgyhogy elmondhatom, hogy ez már egy brazil szappanoperához hasonlít. De az érzés mégis ugyanaz marad, hogy másvalakire vágyunk, miközben nem vele köteleztük el magunkat. Pokoli..
Francesca és Robert, ahogy közeledik a negyedik nap vége, egyre inkább magukba fordulnak. Robert megkéri Francescát, hogy tartson vele, szökjenek meg együtt. Francesca már összecsomagol, de mégis képtelen otthagyni a családját. A félelem, hogyha menet közben mégis csalódnának egymásban, visszatartja. Azt sem tudja, hogy a férfi ugyanazt érzi-e, mint ő, teljesen összetörve, pánikba esve ül és gyötrődik, mikor Robert azt mondja neki, hogy ilyen bizonyosság, csak egyszer van az életben, már aki megtalálja...
Mit tehet az ember ilyen helyzetben? Régen ez nem lehetett kérdés, maradni kellett, és beletörődni, de ma már teljesen más világot élünk. Ma már megtehetjük, hogy szembe nézzünk azzal, ami nem megy, és változtatunk rajta. És mégis, rengeteg pár él körülöttem, akik nem boldogok. Kényszerből, megszokásból, elvárásból együtt maradnak párjukkal.
Én hiszem azt, hogy az én társam, nekem az igazi, és csak remélni merem, hogy ő is gondolja-fogja gondolni, különben nem mentem volna hozzá feleségül. De mégis, a mai világban semmi sem garantálja azt, hogy mi együtt fogunk megöregedni, csak bízhatom benne, és megtehetek mindent, hogy ő boldog legyen mellettem, és ő is nekem, hogy én is boldog legyek mellette.
Fiatalabb koromban azt mondták, hogy majd ha házas leszek másképp fogok gondolkodni a szerelemről, a kapcsolatokról, amikor azt hittem, hogy a szerelem örökké tart, ha megtaláljuk az igazit, és ha boldogtalanok vagyunk, és a párunkat ez nem érdekli, akkor egyszerűen nem érdemel meg minket és ott kell hagyni.
Én ezt most is így gondolom. És ha fordított esetben a társam úgy érezné, hogy nem boldog mellettem, mindent megtennék, hogy ez megváltozzon, de ha akkor sem lesz jobb, akkor mindenáron nem fogok ragaszkodni hozzá, mert így akkor az esélyét venném el attól, hogy valaha még boldogok legyünk, együtt- vagy külön.
Meryl Sreep és Clint Eastwood fantasztikusan ábrázolták ezt a fajta vívódást és gyönyört egyszerre.
Először 20 évesen láttam ezt a filmet, és egyáltalán nem értettem, hogy miért választja Francesca a családot, ahol ő nem sokat számít, azzal szemben, amit Robert adhat neki, ahol ő jelenti a világmindenséget. Azért maradt ott, hogy 20 évvel később, a férje, a haldokló ágyán megvallja neki, hogy tudja, Francesca többre vágyott, de annyira szereti, hogy nem tudott volna nélküle élni? Feláldozni az életünket egy olyan emberért, akit nem tiszta szívből szeretünk? Ezzel nemcsak magunkat csapjuk be, hanem őt is. Szerintem..
 Most, 12 év elteltével sem értem, és őszintén megmondva, azt kívánom, hogy sose értsem meg, mert akkor minden, amiben hiszek, semmit nem fog érni. Hiszek a szerelemben és a boldogságban,  szerintem az ember célja alapvetően a boldogság keresése.

Ha a férfi igazán szeret..

Andy Garcia és Meg Ryan

Arra gondoltam, hogy megpróbálom nem túl "csajosra" írni ezt a blogot, hogy mindenkinek tetsszen, de nem tudom magam megtagadni, úgyhogy "kénytelen" vagyok ismét egy drámai témához nyúlni. 

Az alkoholizmus. Ez egy olyan ügy Magyarországon, ami talán csak az utóbbi 1-2 évtizedben vált fontossá. A mi apáink és anyáink még nem voltak annyira tudatosak, hogy azt mondják: "Azért, mert te iszol apám, én nem akarok, én másképp akarom csinálni". 

Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy miben más a mi generációnk az előző generációkhoz képest, ha nem abban, hogy sokkal műveletlenebbek vagyunk.. Feldühített ez a kérdés, hú, de még mennyire. Viszont most már tudom a választ is. Lehet, hogy a mi generációnk nem rendelkezik olyan szintű művészi, irodalmi, történelmi tudással, mint az elődeink, mert egy sokkal felgyorsultabb, másabb világot élünk, de mi sokkal tudatosabban élünk, és szeretnénk élni. Számunkra nem természetes, hogy azért, mert a szüleink így és úgy éltek és viselkedtek, akkor nekünk is úgy kell. Mi megkérdőjelezzük annak helyességét, megpróbálunk mögé nézni és ha nem értünk vele egyet, akkor kínkeserves munkával és tudatos odafigyeléssel másképp csinálni, hogy a mi gyerekeink ne "kapják meg" tőlünk azt a fajta viselkedést, amivel nem értettünk egyet a szüleinknél. 

Nem titkolom, az én apukám ivott, és az ő apja is ivott, de ezek után gondolom a déd és ükapám se vethette meg az alkoholt. És sajnos az én apám még egyáltalán nem kérdőjelezte meg az apja viselkedését, és nem próbált meg a saját apja hibájából tanulni. Mivel én lány vagyok, az anyukám a női modell mintaképem, amit tudat alatt követek. De én szeretnék az ő hibájából tanulni, hogy én már ne kövessem el ugyanazt a hibát, nekem legyenek saját hibáim, amit talán majd az én lányom szeretne másképp csinálni. 

Az alkoholizmus, valljuk be, Magyarországon minden második családban előfordul. A statisztikák szerint nem csak Európában járunk az élen, az Egészségügyi Világszervezet 2008-ban 34 országot vizsgált meg az alkohol fogyasztási adatok alapján, ahol Magyarország megkapta a bronzérmet. Szerintem ehhez nagyban hozzájárul az, hogy még most 2010-ben sem akarunk mi magyarok tudomást venni arról, ha betegek vagyunk, és függünk valamitől. És amíg nem ismerjük be saját magunknak a problémát, addig esély sincs a gyógyulásra. Én amióta az eszemet tudom, mindig is ellene voltam mindenféle drognak, és mindenféle függőségnek. Ha beszélgettem egy olyan emberrel, aki sokszor ivott, vagy kábítószert használt, és megpróbáltam meggyőzni róla, hogy hagyja abba, többnyire az volt a válasz, hogy "de hát te meg dohányzol, ugyanúgy függsz tőle", amire én azzal védekeztem, hogy de a cigarettától nem kerülök más tudatállapotba. Ha őszinte akarok lenni, mindkét oldalon van igazság. Aztán 2006-ban a párom erős rábeszélésére, megpróbáltunk együtt leszokni a dohányzásról. Pokoli volt, de nem is a nikotin éhség, hanem a rádöbbenés, hogy milyen szinten függtem a cigitől, és hogy mennyit jelentett nekem, még ha káros is. El szégyelltem magam, mindazok előtt, akiknek előtte "osztottam az észt". Azóta nem dohányzom, csak alkalmanként, de amíg élek, tudom, hogy olyan dohányos leszek, aki nem gyújt rá. Most már sokkal jobban megértem azokat, akik azt mondják: "XY vagyok, alkoholista és 348 napja tiszta".


Na de kanyarodjunk vissza a filmhez. A történet pont attól nem mindennapi, hogy bárkivel megeshet. Alice (Meg Ryan) és Michael (Andy Garcia) látszólag boldog házasságban élnek két szép lányukkal. Igaz, Alice többször szeret kirúgni a hámból, mint kellene, de Michael mindig ott van mellette. Egy alkalommal Alice annyira kiüti magát, hogy amikor hazaér, a nagyobbik lánya szeme láttára vesz be gyógyszereket, és iszik rá vodkát, majd lekever egy jó nagy pofont a lányának. Beáll a zuhany alá, ahol rosszul lesz, és ajtóstól esik ki a zuhanykabinból. Mikor magához tér a kórházban, Michael ott van mellette. Megbeszélik, hogy Alice befekszik egy elvonóra. Az elvonó sokkal keményebb, mint Alice számított rá, és mivel most nincs ott mellette a férje, életében először egyedül kell megoldania és leküzdenie ezt a problémát. Ez a távolság éket ver kettőjük házasságában, és Alice egyre jobban löki el magától a férjét. Michael a maga módján mindent megtesz, eljár az anonim alkoholisták hozzátartozóinak csoportjába, hogy jobban megértse a feleségét, de ez mégsem elég. Szétköltöznek. Ami a végén mégis segít újra egymásra találni őket, hogy nemcsak Alicenak kellett egy komoly válságot megélni, hanem Michaelnek is. Egy nap mindketten meglátták a másik szenvedését, és ez a képesség a nyitottságra az, ami újra összehozza őket. 
Ez a történet abban más, mint a nagy átlag, hogy általában, ha valaki alkoholista, akkor ritkán van mellette egy ilyen társ, aki tűzön-vízen át mindent megtesz a másikért. Így a betegnek egyedül nincs annyi ereje, vagy csak elenyésző számban, hogy erőt vegyen magán, és leszokjon. Az tény, hogy ahhoz, hogy változtassunk valamit az életünkön, muszáj lennie motivációnak, anélkül nem megy. Nekem sem sikerült volna a párom nélkül leszokni a cigiről, ehhez ő nagyban hozzájárult, amiért én örökké hálás leszek. 
Ami mégis a legfontosabb mondanivalója a filmnek, hogy a végén Alice, mikor beszédet tart az alkoholizmusáról, elmeséli, mit tett a lányával, és beismeri, fogalma sincs, milyen lelki sérülést okozott a lányának, de reméli, hogy majd meg tud magának bocsájtani ezért, és azon dolgozik, hogy ilyen ne történhessen meg még egyszer. 
Nekem még nincs gyerekem, de egyre jobban azt látom, hogy egy hatalmas felelősség, mert még az sem mindegy, hogy a mindennapokban hogyan viselkedünk, mert a gyerekeink tudat alatt tovább viszik, ha jó, ha nem. Kivéve, ha elég tudatosak lesznek, és azt mondják majd: "anya, én ezt nem így akarom csinálni, mert szerintem ez nem jó" És ez így van rendjén..

A remény rabjai

Morgan Freeman és Tim Robbins

Egyszer megéreztem a reménytelenség szelét, és annyira megijedtem tőle, hogy ezerrel elkezdtem kapálózni ellene. Nem tudom, hogyan jutottam el oda, valószínűleg észrevétlenül, egyik napról a másikra, de egy nap arra eszméltem, hogy fogalmam sincs mit csinálok és miért. Igazából csak rutin szerűen felkeltem, elmentem dolgozni, munka után hazajöttem, tévéztem, és lefeküdtem aludni. Másnap pontosan ugyanez történt, ami hetekig-talán hónapokig is eltartott, mire feleszméltem a kábultságból és rájöttem, hogy itt és most, vagy teszek valamit, és akkor egy halvány esélyt adok egy boldogabb életre, vagy nem csinálok semmit, és akkor annyira boldogtalan leszek, hogy magam ellen fordulok. Szörnyű volt.
Az a végét jelenti mindennek, ha az emberben már egy fikarcnyi remény sincs.
A remény rabjai -kivételesen- tényleg jó címet kapott (ez nem mindig sikerül a fordítóknak). Egy olyan történetet formáz meg a film, mely mindannyiunknak példa értékű.
1946-ban Andyt (Tim Robbins), a kiváló bankárt letartóztatják a felesége és annak szeretője meggyilkolásáért. A gond csak az, hogy nem Andy tette. Életfogytiglani börtönbüntetést kap, melyet a Maine állambeli büntetés-végrehajtó intézetben kell letöltenie gyilkosok, és kegyetlen bűnözők között. Mégis talál egy társat Ellist (Morgan Freeman), akivel hamar összebarátkoznak. Andy, mivel bankár volt, a börtönben is lehetőséget kap arra, hogy a börtönőröknek segítséget és tanácsot adjon pénzügyekben. Mivel jól csinálja, így kivívja a börtönigazgató figyelmét, aki felveszi magához, és Andyvel csináltatja meg a sikkasztásait, és a pénze tisztára mosását. Mivel Andy a legműveltebb a rabok között, megkapja a könyvtár vezetését is, melyet hamar felvirágoztat. Segit leérettségizni a raboknak, és ez által úgy él ott bent, mintha maga választotta volna ezt az életet. Olyan belső erő sugárzik belőle, ami a többi rabot is magával ragadja. Mikor már lehúzott több, mint tíz évet, odakerül hozzájuk egy fiatal srác, akit lopásért már többször is lecsuktak. Kiderül, hogy ez a srác egyszer egy cellában volt  Andy feleségének tényleges gyilkosával, aki nagy bőszen mesélte el a fiúnak, hogy hogyan úszta meg ezt a kettős gyilkosságot. Andy azt gondolván, hogy az igazgató bizalmasa, azonnal rohan és szól neki, hogy megvan a bizonyíték az ő ártatlanságára, de az igazgató, mivel sarokba van szorítva, kénytelen kimutatni a foga fehérjét, és mivel Andy ki van borulva, 1 hónap magánzárkára ítéli, hogy verje ki a fejéből a szabadulást. Az alatt az 1 hónap alatt az igazgató titokban kivégezteti a fiatal fiút, hogy még véletlenül se derüljön ki, hogy Andy évek óta ártatlanul ül, hogy az igazgató seftes ügyleteket bonyolít, és a börtönőrök állatként (vagy még úgy se) bánnak a rabokkal.
Amikor Andy végre kijöhet a magánzárkából (ami egy másfélszer másfél méteres szurok sötét lyuk), mindenki azt gondolja, hogy végképp megtörik, és "végre" feladja a reményt, hogy valaha szabad lesz. Ellis már rég felhagyott azzal, hogy valaha is kijut innen, és Andy reménykedése teljesen összezavarja. Szerinte a börtönben a remény a rabok ellensége, tönkre teszi őket lelkileg és nem tudják "normálisan" élni a mindennapjaikat. Andy mégis megígérteti Ellissel, hogyha egyszer kijut innen, akkor elmegy egy megadott kaszálóhoz, ahol áll egy hatalmas fa, melynek tövébe rejtve várni fogja valami. Ellis nem érti, de megígéri Andynek.
Andy aznap éjjel egy évek alatt, fantasztikusan kitervelt manőverrel megszökik. 19 évet töltött le az intézetben, és a 19 év alatt egy hatalmas lyukat ásott a föld alatt , melynek hordalékát minden nap a zsebébe hozta ki és szórta szét az udvaron, a szobájában lévő lyukat pedig egy hatalmas Marilyn Monroe poszterrel takart el. Amikor el kezdte könyvelni az igazgató pénzügyeit, az elejétől kezdve kettős könyvelést csinált, és amikor megszökött, feladta a rendőrségnek a bizonyítékokat. De nem csak ezt oldotta meg, hanem ahhoz, hogy az igazgató pénzét tisztára mossa, létrehoztak egy fantom nevet, amit ő a szökése után felvett, az illető nevére könyvelt rengeteg pénzzel egyetemben. Csodálatos terv! Az ilyenek előtt mindig leemelem a kalapom, mert ez nem csak arra utal, hogy Andy okos volt, hanem kitartó is egyben, ami valljuk be nagyon nehéz 19 éven keresztül...És persze boldoggá tesz a tudat, hogy a rosszak végül pórul járnak.
Az már csak egy bónusz ráadás, hogy Andynek annyi jutott a reményből, hogy mégiscsak sikerült adnia belőle Ellisnek, aki a szabadulása után az alatt a bizonyos fa alatt megtalálta az útiköltséget, ami Andyhez vezette.
Az én hitem, mint ahogy Andyé is, a remény, hogy lehetek boldog, egészséges, diplomás, anyuka, sikeres, csinos, jómódú és még sorolhatnám. Ha valaki azt mondja nekem, hogy álmodozó vagyok, és az élet nem ilyen szép, én erre azt mondom, hogy az élet olyan szép, amilyenné tesszük. És én hinni akarom, hogy vannak még emberek, aki szintén mernek hinni a jóban, abban, hogyha tesznek a boldogságukért, akkor lehetnek boldogok.
Anno megtettem az első lépést afelé, hogy boldogabb legyek, aztán a másodikat, amit azóta sok ezer követett, és azóta is áldom az eget, hogy volt bennem, annyi remény, hogy a nehezebb utat válasszam, mert azóta a reménytelenség messziről elkerül...

Tony Curtis

Tony Curtis (Spartacus-1960)

  Ha őszintén megkérdezünk bárkit, mit tud Tony Curtisről, szerintem számos ember azon kívül, hogy magyar származású volt, nem sokat tudna mondani. Bevallom én sem, és erre nem vagyok büszke. Hiszen Tony Curtis nem csak a Valaki forrón szereti-ben és a Minden lében két kanál-ban játszott, hanem közel 130 produkcióban vett részt élete folyamán. Ráadásul kifejezetten büszke volt a magyar származására. Fennkölt hirdette, hogy a szülei magyarok voltak, és szívesen népszerűsítette Magyarországot Amerikában. Mi is büszkék voltunk-vagyunk rá, mégis nagyon-nagyon keveset tudunk róla. 

Ezúton szeretnék megemlékezni Tony Curtisről úgy, ahogy ő tette azt Magyarországról. Mesélnék pár érdekességet róla, hogy ne felejtsük Őt el, ha magyar volt, ha nem, mert ilyen sármos tehetség ritkán születik ezen a bolygón:

• Eredeti neve Bernard Schwartz volt.
• New Yorkban született 1925. június 3-án. Édesapja Magyarországról, Mátészalkáról származott .
• Édesanyja agresszíven bánt a gyerekeivel. Volt, hogy megverte Tonyt és a testvéreit. Később diagnosztizálták nála a skizofréniát, melyet megörökölt Robert is, Tony testvére.
• Amikor Tony Curtis 8 éves volt, 1 hónapra árvaházba került az öccsével, Juliussal, mert a szülei nem tudták etetni őket.
• Tony 12 éves volt, mikor egy teherautó elütötte az öccsét, és meghalt.
• 23 évesen megváltoztatta a nevét, amikor szerződést irt alá a Universal Pictures-el. A Kurtz név angol megfelelőjét választotta, mely az anyja családjában fordult elő. 
• A stúdió megtanította vívni és lovagolni, de Tony bevallotta, hogy kezdetben csak a lányok és a pénz motiválta.
• Ikrek volt a horoszkópja, így egy pillanatig se csodálkozzunk, hogy falta a nőket :-)
• De nem csak ő volt oda a női nemért, hanem fordítva is. Ami teljes mértékben érthető, már ha csak a fenti képre nézünk.
• Hatszor nősült életében,és vallotta, hogy a "hosszú élet titka a fiatal nőkben rejlik"
• Első feleségétől született két lánya, köztük Jamie Lee Curtis.
• Egyszer jelölték Oscar díjra a Megbilincseltek című filmben nyújtott alakításáért, melyben Sidney Poitier volt a partnere, aki fekete színészként már berobbant a köztudatba, de a rasszizmus "fénykorában" bátorság kellett egy ilyen filmben szerepelni, mint ahogy napjainkban egy meleg férfit alakítani..
• Harmadik feleségétől született két fia, köztük Nicolas Curtis, aki heroin túladagolásban halt meg 23 évesen 1994-ben.
• Tony Curtisnek is voltak alkohol és gyógyszer problémái, de 1984-ben önként elment a Betty Ford Klinikára, és sikeresen leszokott róluk.
• Imádott festeni, és a festményei mai napig híres galériákban láthatók
• 2009-ben megjelent egy önéletrajzi könyve American Prince: Memoir (magyarul Hollywood hercege címen jelent meg), melyet Budapesten a Millenáris Parkban dedikált.
• 85 évesen halt meg, hátrahagyva 42 évvel fiatalabb feleségét, és 5 gyerekét.
• Kiemelkedően jó humora volt.

Vannak olyan filmjelenetek, melyek olyannyira belénk ivódnak, mint bármelyik gyerekkori emlékünk. Ha szánunk egy percet rá, biztos eszünkbe fog jutni Tony Curtisről is 1-1 ilyen jelenet. Nekem az egyik ilyen, amikor Jack Lemonnal női ruhában, magassarkú cipőben próbálnak masírozni egy vonatállomáson a Van, aki forrón szeretiben...

A halászkirály legendája

Robin Williams

Egyszer a 6-os villamoson zötykölődtem hazafelé. Késő volt, azt tudom, talán az éjféli buszhoz mehettem, amikor figyelmes lettem a mögöttem ülők beszélgetésére. Egy nő és egy férfi beszélgettek. Mindketten csövesek voltak, ez egyértelműen látszott rajtuk, és érezhető volt az a bizonyos orrfacsaró szag, ami körülvette őket. Mégis mielőtt megláttam volna, hogy kik beszélgetnek, az tűnt fel, hogy a férfi nagyon komoly, ritkán hallható kinyilatkozásokat tett az életről. Olyan filozófiai és érzelmi gondolatai voltak, amitől egyből megéreztem, hogy mi lehet most a lelkében. A szívembe zártam. Nem akarok hazudni, nem tudom, mit mondott már, de tudtam, hogy egy nagyon intelligens, művelt ember. Amikor rápillantottam, egy megtört, mégis hatalmas ember ült a székén, nagy fekete bozontos hajjal, és szakállal, szakadt rongyokban, és talán ugyanezzel a pillantással nézett maga elé, mint a képen Robin Williams. Nem értettem. Különleges volt a kívülállók között is, hogyan kerülhetett mégis ide? Mi történhetett vele, hogy idáig jutott? Ennek már legalább 10 éve. Ki tudja hova sodorta azóta az élet ezt az embert...
Aztán tegnap - a véletlennek köszönhetően - a kezembe került a Halászkirály legendája. Még a jó filmek között is ritka az a példány, amit ha elkezd nézni az ember, azt kívánja, bár sose legyen vége. Nemcsak a mondanivalója miatt, hanem a fantasztikus humora miatt is. Ritka, ritka, mint a fehér holló! Ez a film eszembe juttatta azt a villamoson ülő különc hajléktalant, akinek akkor éjjel egy pár perc erejéig beleláttam lelkének legmélyebb bugyrába. Sosem tudhatjuk, hogy mi lakozik az emberekben, amíg meg nem látjuk őket igaz valójukban. A halászkirály legendájában ismét világossá vált két meggyötört ember lelke.
Jack Lucas (Jeff Bridges) egy menő rádiós műsorvezető. Olyan laza, mint a riga lánc, és a sikerének köszönhetően teljesen a fejébe szállt a dicsőség. A stílusa cinikus, és arrogáns. Mígnem egy nap, az egyik törzshallgatójával való eszmecsere balul sül el. Jack mondanivalójának köszönhetően a depressziós hallgató bemegy egy bárba, és lelő 7 embert, majd magával is végez. Jack összeomlik, felhagy a munkájával, és csak az italnak, meg a depressziójának él. Egyetlen jó dolog az életében a párja, Anna (Mercedes Ruehl), akiről nem sok tudomást vesz, de Anna mégis kitart mellette. Egy éjjel Jack teljesen bódult állapotban, egy híd alatt öngyilkosságra készül, amikor összetalálkozik a hajléktalan Parryvel (Robin Williams), akiről kiderül, hogy elvesztette a feleségét abban a mészárlásban, ahol lövöldözött Jack rajongója és nemsokkal rá meghasadt az elméje. Jack ettől teljesen kiborul, és fejébe veszi, hogy segít Parryn, hátha így az ő élete is végre sínre kerül. Nem könnyű fába vágja a fejszéjét, mert Parryt  hatalmába keríti minden olyan alkalommal a látomásai egy vörös lovaggal, aki megfélemlíti őt, ahányszor csak elkezd bizalmat adni, és meg van győződve, hogy a boldogsághoz vezető út, csakis a Szent Grál kehely lehet, mely szerinte egy milliomos könyvtárában van. Parry egy este, a New Yorki Central Park fűvében fekve, a csillagokat bámúlva elmeséli Jacknek a Halászkirály legendáját:
"Egyszer egy király - mikor még gyermek volt - éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomás látogatta meg. Egy kelyhet pillantott meg a világosságban. A Szent Grált az isteni kegyelem jelképét. De a király gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom jelképét látta benne. S úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen. Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont alaposan összeégette a kezét. Ahogy a király megöregedett sebei úgy mélyültek a kezén és már nem tudott szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a palotában, s egy bolond tévedt arra. Találkozott a magányos királlyal, de ő csak egy bús öregembert látott. Megkérdezte őt:- Miért búsulsz? Mire a király azt felelte:- Szomjas vagyok és innák egy pohár vizet. A bolond ányújtotta a pohár tiszta vizet a királynak. Aki, amint megitta a vizet, begyógyultak a kezén a sebei, és megpillantotta kezében a Szent Grált, amit egész életében keresett. Hol találtad meg? - kérdezte a bolondtól. - Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked. - felelte a bolond."
Jack magára ismer azon az éjszakán, de még mindig képtelen magának megbocsájtani, amit közvetve Parryvel tett.
Kitalálja, hogy összehozza Parryt azzal a lánnyal, akit Parry már hónapok óta figyel, és rajong érte. Sikerül a találka, és Parry boldog, mert Lydia is viszonozza a közeledését, de hazafelé ismét szembetalálja magát a látomásával, és a "vörös lovag" egészen a két elvetemült fiatal kezére üldözi Parryt, akik annyira megverik őt, hogy ismét katatón állapotba kerül. Jack Parry nélkül ismét céltalannak és elveszettnek érzi magát, és egyetlen kiutat lát ebből. Megpróbálja megszerezni a milliomos házából a "Szent Grált", ami tudja, hogy őrültség, de talán segít a barátján...
A film végét nem árulom el, hátha valaki kedvet kap hozzá. És mi a tanulsága? Hogy sose felejtsük el, kik vagyunk, és honnan jöttünk. Ne feledkezzünk meg azokról az emberekről, akik a legnehezebb pillanatainkban mellettünk álltak, és nem utolsó sorban a megbocsájtás a legfontosabb tanulság. Éljük úgy az életünket, hogyha megbántottunk valakit, akkor kiérdemeljük a megbocsájtását, mert különben képtelenek leszünk önmagunknak megbocsájtani. Talán a villamoson az a hajléktalan ember is képtelen volt magának megbocsájtani valamit, ezért is kárhoztatta magát a kirekesztettek közé..

A rettenthetetlen

Mel Gibson (1995)

 Ma reggel hallgattam munkába menet a rádiót. A két műsorvezető éppen a kaotikus állapotokat korholta a magyar reptereken, a Ferihegy I-II-n. Nem értették, miért kell Magyarországon mindent olyan nehézkesen megváltoztatni, miért van az, hogy a magyar emberek hajlamosak belenyugodni a sorsukba, és elhitetni magukkal, hogy úgy sem lehet rajta változtatni? Ezt érthetjük a Ferihegyi reptéren működő rendszerre, de én felteszem a kérdést, úgy általánosságban.  Miért nem hisszük, hogy ha valami rossz, azon tudunk változtatni? Csak tenni kell, összefogni, és hitet adni az embereknek, vagy csak egyszerűen meg kell lépni az első lépést, ami a legnehezebb. Sokan azt mondják, könnyebb belenyugodni, és elfogadni a rosszat. De szerintem hosszabb távon sokkal rosszabb belenyugodni a dolgokba, mert az később sokkal nagyobbat üt vissza. Lehet, hogyha változtatni akarunk, akkor először konfliktusokba és ellenvetésekbe ütközünk, de hiszem, hogyha kitartunk az elhatározásunk mellett, akkor mindenkit meggyőzhetünk. Mint jó pár száz évvel ezelőtt Sir William Wallace tette ezt.
A rettenthetetlen című róla készült film nem teljes pontossággal mutatja be az ő életét, de talán a legmeghatározóbb momentumokat igen.  Nem mehetünk el szó nélkül e mellett a film mellett, mert egy fantasztikus alkotás.
Próbáljunk meg elvonatkoztatni attól, hogy azóta, a "rettenthetetlen" Mel Gibsonról kiderült, hogy az életben is szeret agresszíven viselkedni, csak épp nem az ellenséggel, hanem saját családjával. Mint majdnem minden sztárnál, nála is beütött a krach és egy kicsit megkattant. Talán a nagy sikertől, amit elért, vagy hogy túl jó életet élt feleségével, és hét gyermekével. Lehet, hogy megunta a jófiú szerepet. Főleg, ha belegondolunk, hogy már a Passio is egy bátor alkotás volt a részéről. De visszatérve erre a filmre, ebben az alkotásban csak jó tudok róla mondani, mint rendezői, mint színészi alakításban.
A történetben Wiiliam Wallace felnőttként visszatér szülőfalujába, ahol még kiskorában az angolok megölték az apját. Anyja már korábban meghalt, így, amikor árván maradt, a nagybátyja eljött érte és elvitte magával, hogy kitaníttassa. William úgy jön vissza több év után Skóciába, hogy megtanult több nyelven beszélni, írni, olvasni, és az akkori harcművészetekben is jeleskedik. Skóciában, abban az időben kaotikus állapotok dúlnak. I. Edward "Nyakigláb" angol király elfoglalja a Skót trónt, és mindenféle szankciót vezet be, amivel a Skótokat akarja alázatra birni. Bevezeti az első éjszaka jogát (Ius primae notis) a földesurak között, akik előszeretettel élnek is a jogukkal. 
- azt a mai napig vitatják, hogy volt-e valaha ilyen a földesurak jogai közt, mivel semmilyen bizonyíték nem utal erre, de ha a sötét középkori életet figyelembe vesszük, én nem tartom egyáltalán kizártnak -
William beleszeret és titokban feleségül veszi Murront, de egy alkalommal lebuknak, és a földesúr emberei elkapják feleséget, és egy fához kötözve elvágják a torkát a falu szeme láttára, amíg William a titkos helyükön keresi őt. Ettől kezdve William Wallace nem ismer sem embert, sem istent, csak is egyet akar. Hogy kiűzze Skóciából az angolokat, akik ezt tették vele. A fékezhetetlensége és a rettenthetetlensége sok embert maga mellé állít, akik már régen beletörődtek a sorsukba és most mégis felcsillant bennük a remény egy jobb életre. Akkora hitet ad a felkelőkhöz csatlakozóknak, hogy képesek az egyik ütközetnél legyőzni a hatalmas túlerőben lévő angol csapatot, amitől még többen mellé állnak.
Ha a fele igaz ennek a filmnek, én akkor is azt mondom, hogy egy hihetetlen dolgot vitt véghez William Wallace, de tények támasztják alá, hogy tényleg megölték az angolok a feleségét, és ezért is fordult ellenük, és verbuvált össze egy olyan csapatot, akik tényleg legyőzték az addig legyőzhetetlennek hitt angol lovasságot, és nem utolsó sorban Wallace elindított egy olyan lavinát, amivel halála után 9 évvel sikerült legyőznie Skóciának az angolokat.
Egy szónak is száz a vége, tény, hogy Magyarország hál'istennek nem áll hadban senkivel, és a csatát nem a harctéren kell megvívni, hanem a mindennapi életünkben, hogy a szüleink elismerjenek, a munkahelyünkön megbecsüljenek, hogy merjünk önmagunk lenni, még akkor is, ha félünk, hogy elítélnek érte, hogy a boltban ne vágjanak át, hogy a gyerekeink ne verjék a tanárainkat és fordítva, hogy egy szülő ne irthassa ki a családját, és hogy ne csak álmodozzunk, hanem tegyünk az álmainkért és éljük meg azokat. William Wallacenak egy olyan célja volt, ami több ezer ember szerint lehetetlen küldetésnek számított, mégis véghez vitte a rettenthetetlen hitével, akkor ahhoz képest mi az az álom például, hogy a barátnőm csemetéje sikeresen beszokjon a bölcsődébe, anélkül, hogy bármi gond adódjon. Pedig ezek azok a harcok, amikért manapság küzdenünk kell, és ha ezeket a csatákat megvívjuk, akkor élünk igazán, ebben biztos vagyok...

Armageddon és az Amerikai hősfilmek

Aki tegnap este nem talált jobb filmet, az megnézhette az Armageddon című Amerikai katasztrófa filmet bőven dúsítva reklámokkal. Úgy gondoltam a sok lelki drámázás után itt egy kis lazítás, de nem tagadhatom meg önmagam, és én ebben is megtaláltam a drámát.
Többször belefutottam abba, hogy ismerőseim körében nem nagyon szeretik a "szirupos", "tipikus" amerikai filmeket. Gondolom ez a film is ebbe a kategóriába tartozik.
A történet mondhatni sablonos. Egy hatalmas meteorit száguld a föld felé, és csak egy bizonyos olajfúró csapat képes megállítani, vagyis inkább eltéríteni úgy, hogy felrepülnek a meteorra, belefúrnak egy mély lyukat, abba beletesznek egy atombombát, és így kettévágják a meteort, ami letér a föld felé tartó pályáról. Persze a főhős meghal a végén, de vigasztaljon minket a tudat, hogy megmenekül a föld és a szerelemesek egymáséi lehetnek. A történetet igencsak leegyszerűsítettem, de mint mindig, most is inkább a mondanivalója az, amit fontosnak tartok. Tegnap jöttem rá, hogy miért is szeretem jobban az amerikai filmeket, mint mondjuk a Balkáni, vagy Közép-Európai filmeket. Mert itt, Közép -Európában és főleg Magyarországon nagyon elterjedt az az életfelfogás, hogy ami pozitív, az biztos hazugság. Nézzünk csak egy egyszerű példát. Sokan nem szeretik Amerikát, de szerintem csak irigykednek rá (és itt most egyáltalán nem a politikáról beszélek). Azt mondják, Amerikának nincs múltja, hiszen csak 200 éve létezik. Én azt mondom, hogy akkor le a kalappal. 200 év alatt sikerült a világ élére állniuk, és itt még mindig nem a politikáról beszélek. Egyszerűen csak arról, hogy működik az a felfogás, hogy ha hiszel a másikban, és buzdítod a másikat, akkor az erőt ad neki. Nem véletlenül nem divat, hogy panaszkodjanak. Ez itthon mégis annyit tesz, hogy felszínesek. Biztos akad köztük nem is egy, de szerintem teljesen normális az, hogy az ember meg tudja beszélni a problémáját a barátaival, a családjával, egy-két kollégájával, de nem biztos, hogy az a jó, ha folyamatosan csak panaszkodik. Mivel én is itthon nőttem fel, rám is hatással van ez a felfogás. Alig merek sokszor pozitív dolgokat mondani, mert nem egyszer találtam így ellenséget magamnak. Sok emberrel találkozom nap, mint nap, akik azt mondják, hogy ne pörögj Andikám, úgyse sikerül. Ezzel nekem csak még inkább adnak egy löketet, hogy bebizonyítsam, igenis bármi sikerülhet, csak HINNI KELL benne. És ha sikerül valamit elérnem, akkor talán szépen-lassan hinni fognak az én hitemnek is. Egy ember sokkal többre képes, ha van önbizalma, mintha nincs. Márpedig az önbizalom nem csak belülről fakad, hanem a visszajelzésekből is. Ha folyamatosan negatív képet kapunk, akkor nem csoda, hogy letörünk, és elmegy a kedvünk mindentől. Viszont, ha valaki ott áll mellettünk, és azt mondja, "képes vagy rá, meg tudod csinálni", akkor egyszer csak hiszünk neki, és meg fogjuk próbálni megoldani a feladatot. Most, hirtelen nem tudok előrukkolni mindenféle pszichológiai tanulmánnyal, ami ezt bebizonyítja, de cáfoljon rá az ellenkezőjére, aki tud...

Sweeney Todd

Johnny Depp

  Tudom, hogy "hát"-tal nem kezdünk mondatot, de Hát ez egy nagyon komoly film! Tudni kell róla, hogy musical, és rendkívüli a zenéje! Kezdeném először is a rendezővel. Tim Burton egy igazi figura, egy elvarázsolt lélek, akinek hatalmas fantáziája van, és aki képes ezeket a képzelet szülte meséket a filmvászonra megálmodni. Ő tipikusan olyan rendező, akinek vagy szeretik a filmjeit, vagy nem. Első benyomásra nekem elég zordnak és félelmetesnek tűnt 1-1 film hangulata. Igaz, hogy az Ollókezű Edward nem egy horror film, de tény, hogy különös, egyedi és szomorú. Mégis magával ragadó. Johnny Depp pedig fantasztikusat alakít benne. Amitől nem véletlenül lett Tim Burton kedvenc színésze, és ezáltal számos filmjének a főszereplője, köztük a Sweeney Todd-é.
Folytatnám Johnny Deppel, aki szintén egy különleges figura, talán pont ezért jönnek ki jól Tim Burtonnel. Deppnek nem volt könnyű gyerekkora, főleg ha azt nézzük, hogy 14! évesen már minden drogot kipróbált, amihez csak hozzájutott, és persze csajozott is rendesen. Azóta letett minden kábítószert és boldogan él Vanessa Paradissal és két gyermekükkel.
Én hiszek abban, hogy az az igazán jó színész, és az a szereplő tudja megmutatni az emberi lélek legmélyebb bugyrait, aki sokat tapasztalt, sok örömöt és bánatot élt meg. Aki megérte az alfát és az omegát, mert akkor van miből merítenie. Johnny Depp ebbe a kategóriába tartozik. Bátran ajánlom mindenki figyelmébe a Betépve című filmjét! Egyszerűen fantasztikusat alakít!
Na de térjünk vissza a Sweeney Toddra. Ebben a filmben sem elhanyagolható az alakítása, sőt, mégis inkább a film hangulatát szeretném megidézni.
A történet az 1700-as évek zord Londonjában játszódik. Az utcák sötétek, mocsokkal és patkányokkal teli. Ide tér vissza Benjamin Barker, aki egykoron borbély volt, és boldogan élt a feleségével és gyönyörű, pár hónapos kislányukkal. Csakhogy a helyi bíró szemet vetett a feleségére, és Barkert Ausztráliába toloncoltatta, 15 év kényszermunkára. Amikor Barker visszajön, csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt, hogy bosszút álljon és megölje a bírót. Visszatér ahhoz a lakáshoz, ahol egykor laktak. Az emeleti lakás üresen áll. Az alatta lévő pite bolt tulajdonosa, Mrs. Lovett felismeri Barkert, de megígéri, hogy nem árulja el senkinek, hogy Barker visszatért, mert titkon szerelmes Toddba. Barker pedig innentől kezdve Sweeney Toddnak , a legprofibb borbélynak adja ki magát. Egy alkalommal az egyik kuncsaftja felismeri, és pénzt követel tőle, cserébe a hallgatásáért. Todd megöli a pengeéles borotvájával, mindenféle érzelem nélkül, teljes hidegvérrel. Az egész film alatt sugárzik belőle az összetört szívű férfi vegetatív lénye. Már rég feladta, hogy boldog legyen, semmi nem számít neki, hisz a legdrágábbat rég elvették tőle. Az élet akkoriban Londonban elég szörnyű volt azoknak, akik szegényen, egyik napról a másikra éltek. Mrs. Lovett végső elkeseredésében, kihasználva Barker megszállottságát, kitalálja, hogyan álljanak bosszút a gazdagokon, és ebből hogyan gazdagodjanak meg. Aki betér Toddhoz egy borotválásra, azt Todd ölje meg, majd a pincében lévő húsfeldolgozó részleghez lejuttatva a hullákat, Mrs. Lovett elkészíti belőlük az új húsos pogácsákat, amitől újra beindul a pitebolt. Barker elkészíti a borbélyszéket, mely sokaknak lesz utolsó leheletük színhelye. Az üzlet virágzik, és a piteboltban csak úgy tolonganak a vásárlók. Mrs. Lovett felvesz egy lelencgyereket, Tobyt, aki segédkezik neki a kiszolgálásban, és kizavarja a folytonosan betérő bolond öregasszonyt, aki az ördög jelenlétéről prédikál a boltban. Todd egyre jobban beférkőzik a bíró kegyeibe, és várja a pillanatot, hogy vendégül fogadhassa a borbélyszékében. Pont, mielőtt a bírót várja, megjelenik a bolond öregasszony, és csak motyog magában a sátánról. Todd gyorsan megöli, lecsúsztatja a pincébe és letakarítja a széket. Amikor végre sikerül megölnie a bírót, és az is szintén a pincében landol, Mrs. Lovett felsikolt. Todd lemegy, hogy megnézze mi a baj, és akkor meglátja az öregasszony arcát, aki igazából nem is öregasszony, hanem Todd volt felesége. Mrs. Lovett rémületében bevallja, hogy tudta, hogy él Barker felesége, de miután a bíró elrabolta Mrs. Barkert, az gyógyszereket vett be, és megbolondult. Mrs. Lovett azzal érvel, hogy szereti Barkert, és ezért nem mondta el neki, és szeretné, hogy együtt új életet kezdjenek. Todd gondolkodás nélkül belöki őt a kemencébe és végignézi a halálát. Mivel a Mrs. Lovett által felvett lelencgyerek, Toby, mindezt látta, nem bírja ki, hogy ne álljon bosszút "pótanyja" megölésén, és elvágja a torkát Sweeney Toddnak, aki épp az ölében tartja felesége halott arcát..
Felhördül a fantasztikus zene, és tudjuk, hogy Toddot utolérte a megváltás, ugyanis ez nem élet volt, hanem maga a pokol.
Nem is lehet más a film vége, hiszen milyen élet az, amikor az ember lelke halott? Amikor már nem érez semmit, csak lélegzik, eszik és alszik, de semmi pozitív, vagy negatív nem hat rá. Ez az abszolút vegetatív állapot. Amikor valaki elveszíti a szerettét, annál nincs szörnyűbb a világon, legyen az a társa, a lánya, az apja. És akkor hajlamosak vagyunk ebbe az állapotba kerülni. Én azt mondom, van belőle kiút, de iszonyúan nehéz. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, én azt mondom, hogy a heg az örökre ott marad, és minden egyes front alkalmával (legyen szó időjárásról, vagy a lélek frontjáról) megérezzük majd a helyét. De talán, ha szerencsénk van, jön valaki, aki balzsamot ken a mi hegünkre.
Toddnak nem jött...

Túl a barátságon (Brokeback Mountain)

  Úgy látszik ez a témát még nem boncoltam teljesen ki, mert most hétvégén megnéztem ezt a filmet a tévében, és nem hagyhatom szó nélkül. Aki még nem látta, vagy nem hallott a filmről, annyit elárulhatok, hogy nagy port kavart, sok államban betiltották, viszont legalább annyi elismerést is kapott és rengeteg díjra jelölték.

E film szintén a homoszexualitás témáját boncolgatja egy másik szemszögből. A helyszín Wyoming a 60-as,70-es években, amikor még a cowboyok ugyanolyan ideálnak számítanak Amerikában, mint a matadorok Spanyolországban. A Férfit testesítik meg, ezáltal elképzelhetetlen, hogy egy cowboy akár meleg is lehet.
A történet azzal indul, hogy két cowboy elvállal egy nyári munkát a Brokeback hegységben. Azalatt az idő alatt, amíg fent dolgoznak a hegyekben, nem csak összebarátkoznak, de egymásba szeretnek. Mégis, amikor letelik a munka, úgy válnak el, mintha semmi nem történt volna. Még egymásnak is szégyellik bevallani az érzéseiket. 4 év múlva találkoznak, amikor már Ennis (Heath Ledger) feleségül vette korábbi barátnőjét, és született két lányuk. Ismét felmennek a hegyekbe és lubickolnak a boldogságban, amíg Jack (Jake Gyllenhaal) el nem mondja az álmát, hogy vegyenek egy farmot, és éljenek ott együtt. Ennis elmeséli, hogy amikor 9 éves volt, az apja kivitte őt és a testvérét a lakhelyük melletti sziklákhoz, és megmutatott egy hullát, aki egy meleg farmer volt, és együtt élt egy másik férfival. Egy ismeretlen halálra kínozta, mert a környék lakosai nem tudták elviselni, azt hogy két férfi együtt élje le az életét. Ez a háttér információ meghatározza az egész filmbéli karakterét Ennisnek. Képtelen elfogadni, amit Jack iránt érez, de nem tudja megállni, hogy ne találkozzon vele. Az események sodrásával egy szerelmi dráma bontakozik ki. Én két embert látok, akik igazán csak egymás mellett lehetnek önmaguk, és boldogok, de a társadalom, amiben élnek, ezt soha nem fogadná el. A küzdelem és a lelki vívódás vége az, hogy Jack szakít Ennissel, és megvalósítja álmát egy másik férfival, aminek halál a vége. Jacket is addig verik és kínozzák, míg bele nem hal a sérüléseibe. Ennis meggyötörten örök magányra ítéli saját magát. Jack után pedig nem marad más, csak egy szekrénybe akasztott kockás ing, amit akkor viselt, mikor megismerkedtek és mindkettőjük sorsa megpecsételődött..
Sokszor éreztem magam már én is kakukktojásnak, olyannak akit néznek, és nem értenek, ezért is kavar fel minden olyan film, ahol a téma a diszkrimináció, legyen szó melegekről, feketékről, szegényekről, művészlelkekről. Felháborít az, hogy az emberek megijednek a másságtól és nem akarják megismerni. Én sem vagyok szent, sajnos nekem is vannak előítéleteim, de folyamatosan küzdök ellenük, hiszen hogyan várhatom el, hogy engem megértsenek, ha én képtelen vagyok mást megérteni? És az élet nem pont arról szól, hogy leküzdjük saját magunkat, szembenézzünk a félelmeinkkel és tanuljunk a hibáinkból?
Azzal sosem értettem egyet, hogy azért, mert 100-an állítanak valamit, akkor nekem is azt kell mondanom. Mindig is szerettem felülvizsgálni a dolgokat, és az én elképzelésemnek megfelelően értékelni. Azért, mert a mai napig sokan támadják a melegeket, én még nem fogom. Sőt, inkább azt ítélem el, aki képes azért fizikálisan, vagy akár lelkileg terrorizálni valakit, mert az más.
Muszáj, hogy nyissunk egymás felé, és kíváncsiak legyünk a másikra, különben elvész az emberség.
Ezt a történetet egyik Amerikai rendező sem merte bevállalni, végül Ang Lee kapta, aki egy Tajvani származású, Amerikában élő filmrendező. És, - csak hogy happy and legyen a vége- Ang Lee megkapta ezért a filmért a legjobb rendezőnek járó Oscar díjat, amit úgy vehetett át, mint első kelet-ázsiai származású rendező, aki megkapta ezt a szobrot.

Otthonom Idaho (My Own Private Idaho)

Keanu Reeves és River Phoenix)

  Sokat törtem a fejem, hogy írjak-e bejegyzést, vagy hogy mit írjak erről a filmről, mert egyáltalán nem a könnyű műfajok táborába tartozik.

Először a főiskolán hallottam a rendezőről (Gus van Sant), aki iskolai tananyag volt. Gondoltam, hogy akkor nem lehet rossz, főleg, ha olyan nevek vannak e film szereposztásában, mint Keanu Reeves és River Phoenix. Az utóbbiról annyi mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy egy nagyon ígéretes tehetségű színész volt, akit már 19 évesen Oscar díjra jelöltek, és aki 23 évesen halt meg Johnny Depp szórakozóhelyén, kábítószer túladagolásban, az öccse (Joaquin Phoenix) karjaiban. Ebben a filmben még csak 21 éves volt, és mégis rengeteg sikeresebb-híresebb színészt lejátszott. 

Az Otthonom Idaho nem csak történetileg bonyolult, összetett, de a képi megjelenítése is eltér a szokásostól. A történet Mikeról (River Phoenix) és az őt körülvevő világról szól. Mike, fiú létére abból él, hogy a testét árulja, többnyire olyan szexuálisan elferdült férfiaknak, akik a világ előtt nem merik vállalni a szexuális hovatartozásukat, csak a négy fal között, és ritkábban olyan csinos és gazdag nőknek, akiknek az egyetlen örömforrásuk az életükben egy, vagy több fiatal prostituált fiút jelent. Mikenak látszólag nem okoz gondot a prostitúció, mert narkolepsziában szenved, és így általában álomvilágban éli meg az együttléteket. Nem ismer más kereseti forrást arra, hogy valamiből megéljen, csak ezt az egyetlen utat. Az események folyásával képet kapunk arról is, hogy mi az, ami ebbe az életformába taszította a fiút. A szülei elváltak, és az apja meg van győződve, hogy nem ő a biológiai apja Mikenak, ami szerinte feljogosította, hogy szexuálisan molesztálja a fiút gyerekkorában. Mike mégis ragaszkodik az apjához. 

Scott (Keanu Reeves), Mike egyetlen barátja szintén prostituált, de ő jómódú családból jött. Egyszerűen menekülni akart a vasakaratos polgármester apja kezei alól. Mike és Scott együtt járják az utcákat a többi fiatal és kiöregedett férfi prostituálttal, és arra várnak, hogy Scott betöltse a 21. életévét, és végre megkapja az apjától a hatalmas vagyonát. A szülinapjáig már csak 1 hét van hátra. Addig is ketten útnak indulnak, hogy megkeressék Mike édesanyját. Eljutnak Portlandig, majd onnan tovább Olaszországba. Mondanom se kell, hogy az útiköltségre valót a testükkel keresik meg. 

Én azt gondolom, hogy egy filmben vannak kényes témák, amiket nem mindegy, hogy a rendező, hogyan old meg. Ilyen a szexjelenet. Gus Van Sant igen hatásosan, és mégis visszafogottan utal rá, hogy mi történik két, vagy három férfi között. A színészeket beállítja egy előre meghatározott pozícióba, és az arról készült fotók sorozatát villantja meg. A kevesebb néha több elve alapján ez abszolút működik. 

A film ettől függetlenül mégis borús és lehangoló, ahogy a fiatal lelkek keresik az útjukat, és nem törődve semmivel, élnek egyik napról a másikra cél nélkül, őrültebbnél őrültebb helyzetekbe keveredve.

A film végére kibontakozik egy szerelmi háromszög. Mike szerelmet vall Scottnak, aki viszont Olaszországban szerelmes lesz egy lányba. Scott végül hazaviszi Amerikába a lányt, és apjának bemutatva, visszatér a gazdagok világába, tudomást sem véve az előző életéről. Mike tovább tengődik az utakat róva, néha narkolepsziás rohamba zuhanva, néha egy kis kokainhoz jutva. 

Az elszomorító az egészben, hogy vannak ilyen reménytelen, a társadalom peremén élő emberek, akik nem is tudom, hogyan élik túl az életüket. Ami még megdöbbent az ilyen filmek láttán, az a sztori. Szerintem ilyen filmet csak az tud rendezni, aki valaha is átélt legalább valami hasonlót. Ebből kiindulva elolvastam Gus Van Sant önéletrajzát, ahol kiderült, hogy ő vállalja azt, hogy homoszexuális. Volt és a mai napig vannak olyan helyek, ahol a homoszexualitás bűnnel, és a fertővel egyenlő. Igy akik tényleg azok, nagyon nagy ellenállásnak vannak kitéve, de nem csak a társadalomban, hanem a saját családjukban is. És nem egyszer hallottam olyanról, hogy azok a fiúk-férfiak akik tisztában jönnek az identitásukkal, de nem vállalhatják fel, ahhoz, hogy megkeressék az önmagukba vezető utat, férfi prostituáltakhoz járnak. Ilyen van, ha tudomást akarunk venni róla, ha nem. 

Én nem szeretem az előítéleteket, és inkább megsajnálom azokat az embereket, akiket valamilyen sztereotípia alapján nem tart a társadalom megfelelő polgárnak. Ha folyamatosan kirekesztjük a homoszexuális embereket, akkor nemhogy nem sikerül nekik beilleszkedni a társadalomba, de még a peremére is szorul a többségük, vagy örökké boldogtalan lesz. 

Hogy egy hasonlattal éljek, sokkal nehezebb annak a gyereknek a homokozóban játszani, akit folyamatosan kilöknek, mint annak, akit kézen fogva bekísérnek, és segítik a játékban...

Nem kellesz eléggé (He's Just Not That Into You)

Elnézést kérek minden kedves olvasótól, de "írói válságban" szenvedtem :)

Rengeteg filmet szeretek, amikről írni szeretnék, de valahogy nem jött az ihlet. Aztán egy élethelyzetről eszembe jutott ez a film. A Viharsziget után úgy gondoltam, itt az ideje a lazításnak.
   A Nem kellesz eléggé című film felépítését az Igazából szerelemhez tudnám hasonlítani. Itt is inkább az a felállás, hogy nincs konkrét két főszereplő, akik körül zajlanak az események, hanem több mellékszereplőn keresztül kapjuk meg a film mondanivalóját. És ez azért is jó, mert nagyon sokféle szemszögből láthatjuk a témát. Ami itt nem más mint a szerelem másik oldala, amikor tetszünk valakinek, de annyira nem, hogy felvállaljon, vagy visszahívjon, vagy hogy megkérje a kezünket. Alapigazságokat boncol ez a film humorosan, nyíltan és őszintén. És arra is megkapjuk ismét a választ, hogy miért nem beszélünk egy nyelvet: férfi és nő. Két külön világ, szöges ellentétben egymás gondolkozásával. Ha nyitottak vagyunk, ebből a filmből szintén rengeteget lehet tanulni. Például azt, hogy egy pasi hogyan viselkedik, ha csak egy numerát akar, és hogyan, ha szerelmes, vagy hogy egy nő mire képes, ha megtetszik neki valaki (például a telefonja hozzánő a kezéhez). Én azt gondolom, hogyha megértjük a másik nemet, akkor sokkal könnyebb lesz az életünk. Mert valljuk be, mi nők, mindig azt várjuk, hogy egy pasi úgy gondolkodjon, mint mi, és belelásson a fejünkbe. Mi miért nem vagyunk képesek a ő fejükkel gondolkodni? Lazán hozzáállni egy bimbózó találkozáshoz? Mert már az első egymással váltott mondatok után azt várjuk, hogy minden úgy menjen, ahogy azt  a mi fantáziadús fejünkben megálmodtuk. De az élet, az igazi élet milliószor bizonyította már nekünk, hogy ez nem így működik. Tehát a gond azzal van, ahogy állunk a kapcsolatokhoz, vagy egyáltalán a másik nemhez. Szerintem megkaphatjuk a figyelmet, a romantikát, bármit, amit szeretnénk, a megfelelő embertől. Mint ahogy nem várhatjuk el egy erkölcsös nőtől, hogy laza legyen, és egy zárkózott férfitól, hogy nyitott legyen, mert nem lesznek azok. Sokat vitatott Csernus Imre is ezt próbálja átadni az embereknek, hogy ne menjenek bele egy olyan kapcsolatba, ahol nem akarják meglátni a másik igazi énjét, mert amikor szerelembe esünk, minden elfelejtünk, még azt is, hogy egy óvodás felfogású pasival járunk, és csak később esik le a lepel, hogy ez a férfi nem is férfi, hanem egy anyám asszony katonája..
  Elég nehéz női szemmel a pasik oldalát bemutatni, vagy inkább lehetetlen, mert nő vagyok, de megpróbálom megérteni őket, és ezáltal sokkal közelebb kerülhetek hozzájuk. Szerintem mindannyian estünk már bele abba a hibába, hogy randiztunk, vagy véletlenül összefutottunk egy sráccal, megtörtént a telefonszám csere, de azután nem történt semmi. Gigi (Ginnifer Goodwin) is ebbe a hibába esik számtalanszor, és nem érti, hogy mi a gond vele. Aztán megismerkedik Alex-el, akitől nem akar semmit. Összebarátkoznak, és a srác nyíltan és őszintén segít neki a párválasztásban, és felnyitja Gigi szemét, hogy amikor egy pasi azzal jön a másik randin, hogy fél évre el kell utaznia a világ másik végére, akkor férfi nyelvre lefordítva: Nem kellünk neki eléggé! Gigi csak az egyik szemszögből bemutatott szál a filmben arról, hogy mikor és miért nem kellünk eléggé. Számos példa mutatja meg, hogy észrevehettük volna a jeleket, de nem akartuk. Az egészben az a legszebb, ha ezeket a tüneteket képesek vagyunk felismerni, és adott esetben nem jegygyűrűt várni, vagy egy repülőjegyet, hogy "gyere velem te is". Mert ha nem nyitjuk ki a szemünket, akkor örök kudarcokra ítéljük magunkat. Az én véleményem szerint kellenek a kudarcok, hogy megerősödjünk, és tanuljunk belőlük, de nem folyamatosan. Ha azt vesszük észre, hogy 10 kapcsolatból 11 végződött ugyanúgy, akkor ott nem a pasik rontottak el valamit, hanem mi nem vettük észre a jeleket. De az, hogy konkrétan mi az, amiben változtatnunk kell, azt csak saját magunk fejthetjük meg, senki más. Viszont, -mint már korábban írtam- a tükörbe nézés az egyik legnehezebb dolog a világon..De ha sikerül, akkor a sorstól meg fogjuk kapni azt a bizonyos repülőjegyet...

Viharsziget (Shutter Island)

Leonardo DiCaprio

Itt az ideje, hogy szembenézzek a "Viharszigettel".
Nem igazán szeretem az olyan filmeket, amik félelmetesek, mert képes vagyok annyira beleélni magamat egy-egy szereplő bőrébe, hogy teljesen elkap a frász. Egy kezemen megtudom számolni, hány horror filmet láttam. Viszont a pszicho-thrillereket kifejezetten szeretem. Pont annyira félek a film alatt, ami még elviselhető, és a lelkek-lelkünk bugyraiban való navigálás sem éppen kellemes, mégis szerintem szükség van az életben ezekre az érzésekre, ahhoz, hogy értékelni tudjuk az igazán boldog pillanatokat. Szerintem az viszi előre az embert, ha képes szembenézni saját magával, melyhez kell egy tükör, ami lehet a párod, a barátaid, a családod, vagy akár egy film..
Engem ez a film teljesen taccsra tett. Hetekig próbáltam "kiheverni". Valószínűleg azért, mert célba talált, és én is megtaláltam az életemben egy olyan dolgot, amit nem tudok magamnak megbocsájtani soha, és ezzel kell együtt élnem. Szerintem bárki, aki szembe mer nézni saját magával, talál ilyet. A kérdés inkább az, hogy bele merünk-e nézni a tükörbe? Nekem ezt adta ez a film..
DiCaprio nem volt sosem a kedvenc színészem, aztán egyszer a kezembe akadt a Kosaras naplója, ahol megláttam benne az igazi mélységet. Ő tényleg képes a legőrültebb fazont is színre vinni. Talán ezért is lett Martin Scorsese kedvence. Az ő kettejük párosa már többször bizonyított, de számomra leginkább ebben a filmben.
A történet egy hajón kezdődik az 50-es években, amin két rendőrbíró utazik egy szigetre, ahol olyan elmebetegek vannak, akik már embert is öltek. Amikor Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) megérkeznek a szigetre, és elkezdenek nyomozni az eltűnt beteg után, gyülekeznek a viharfelhők, és kénytelenek pár napra ott ragadni a szigeten, amit csak fegyveresekkel őrzött komppal lehet elhagyni. A feladat egyszerűnek tűnik: eltűnt egy nő a cellájából, aki három gyerekét fojtotta vízbe, és mivel a szigetet nem lehet elhagyni, elkezdődik a nyomozás. Közben az ott töltött éjszakák alatt Teddynek hátborzongató-visszatérő álma van az elhunyt feleségéről, és kislányáról, akik meghaltak, amikor két évvel ezelőtt leégett a lakásuk. Ahogy peregnek a filmkockák, az ember hirtelen ott találja magát a szigeten az iszonyatos vihar közepette, és megérzi, hogy valami nincsen rendjén. Egyre több jel mutat arra, hogy ez az intézet, csak egy álca, és igazából a náci kísérletek folynak. Teddy egyre kimerültebb lesz, és egyre elszántabb, hogy a végére járjon az igazságnak. Minden nyom arra mutat, hogy a szigeten lévő világító toronyban végzik az agyi operációkat,  így kísérletezve ki, az érzésekre képtelen gyilkológépeket. Amikor Teddy elér nagy nehezen a világító toronyba, szalad fel a rettentő keskeny csigalépcsőkön, de egyik emeleten sem talál senkit. A tetejére érve viszont az utolsó szobában ott ül a főorvos (Ben Kingsley), aki elmeséli neki, hogy Teddy kicsoda valójában, és, hogy ez a nyomozásosdi csak egy "játék", hogy Teddy saját maga jöjjön rá, ő is egy beteg, aki már két éve itt van a szigeten, és azért került ide, mert komoly alkohol problémákkal küzdve egy nap arra ment haza, hogy a felesége vízbe fojtotta a két kisfiúkat és a kislányukat a házuk mellett lévő tóba..
Ha valaki látta a Hetedik című filmet, akkor el tudja képzelni, hogy milyen az, amikor az egész film alatt sötét van, és zuhog az eső. Olyan nyomasztó, hogy légyzümmögéstől is kitör a frász. Aztán jön egy jelenet, amikor Teddy hazaérve megtalálja a gyerekeit a tóban. Verőfényes napsütés, madarak csicseregnek és a felesége Dolores (Michelle Williams) békésen ül a teraszon a hintaszékben. A látvány sokkoló. Teddy futva rohan a tóba, hogy kihozza a gyerekeket, de már késő. Kicsi élettelen testüket zokogva-kiabálva, szív-megszakadva szedi össze és fekteti le a parton. Teddy átöleli feleségét, de aztán a lelövi a szolgálati fegyverével. Mivel képtelen szembenézni a lelkiismeret furdalásával, hogy nem vette észre a feleségén kiütköző depresszió jeleit, kitalálja magának, hogy ő azért van a szigeten, mert nyomoz egy eltűnt elmebeteg után.
Amikor a főorvos elmondja neki ezt, Teddyben bevillannak a múlt képei, és szembenéz a valósággal. Dr. John már többször próbálkozott szembesítéssel, ezért ez az utolsó lehetőség arra, hogy Teddy kikerüljön az intézményből. Ha még egyszer visszaesik a maga által felállított világba, akkor kénytelenek lesznek rajta lobotómiát végezni, ami egyenlő az agyhalállal. A végjelenet nyitva hagyja a nézőnek a kérdést, nekem mégis egyértelmű volt. Teddy utolsó szavaival azt mondja: "Melyik jobb? Szörnyként élni tovább, vagy jó emberként meghalni?"
Ez a film abszolút felveszi a versenyt bármelyik mai filmmel. A mai nézők ki vannak éhezve a minél látványosabb és ámulatba ejtőbb képsorokra, amit ez a film megad, de mégis sokkal több van benne, csak mögé kell nézni, vagy bele a tükörbe...

Életben maradtak (Alive)

Életben maradtak (1993)

Kifejezetten szeretem az igaz történetek alapján készült filmeket, persze, ha jól meg van csinálva. Hát ez egy ilyen film.

1972. október 13-án lezuhan egy utasszállító repülőgép Dél-Amerikában, a fedélzetén az egyik uruguayi főiskola rögbicsapatával. Az utasok felének sikerül élve megúszni a balesetet, de mivel a kereső csapat 8 nap után feladja a keresést, így a helyzetük még kilátástalanabb. 

A nagy kérdés a filmben (és az életben) mégsem az, hogy túlélik-e a szerencsétlenséget, hanem az, hogy hogyan?  Milyen iszonyatosan nehéz döntések árán.

Ahhoz, hogy esélyük legyen, élelmet kell szerezniük, ami az Andok hófödte hegycsúcsán lehetetlen, kivéve a holttesteket, akik nem élték túl a balesetet...

Az élet egyik nagy dilemmája: egyél az egyik csapattársad húsából - akivel együtt játszottál még pár hete - vagy nem? Lehet, hogy valakinek egyszerű a döntés, nekem nem lenne az. Azt tudom, hogy a emberben hatalmas erők képesek a felszínre törni, ha életben akar maradni, de ezt a lépést csakis úgy lehetne megtenni, ha nem gondolsz arra, hogy mit eszel. Két túlélő elindult, hogy segítséget hozzanak, miután eldöntötték, hogy az életben maradás egyetlen esélye, ha esznek az elhunyt társaikból és igy lesz erejük átvágni az Andokon. A 16 életben maradt túlélőről 1972. december 21-én értesült a hatóság, 70 nappal a repülőgép szerencsétlenség után!

Ez a film eszembe juttat egy történetet a gyerekkoromból: Egyszer régen, még kicsi voltam, amikor a kertes házunk végében tartottunk malacokat. Szegényeknek más feladatuk nem nagyon volt, minthogy jól meghízzanak, és aztán megtöltsék a hűtőládánkat, majd a hasunkat. Igen ám, de egy alakalommal a kicsi koca szállítmánnyal megérkezett Öcsi, aki eltért a társaitól, és elkezdett hozzánk ragaszkodni. Persze, mondanom se kell, hogy miután nevet adtunk neki, ő is családtag lett. De ahogy telt-múlt az idő, és Öcsi szépen hízott, ahogy kell, elérkezett az ő ideje is. Én teljesen lelki beteg voltam, és próbáltam meggyőzni apukámat, hogy ne vágják le Öcsit, és láttam az ő szemében is a bizonytalanságot, de végül győzött a bevált gyakorlat, és el kellett búcsúznunk Öcsitől. Na, onnantól kezdve, ha anyu valamit sütött-főzött a hűtőládából, mindig megkérdeztem "ez nem az Öcsi, ugye?", mert különben nem ettem belőle. 

Félreértés ne essék, nem akarom az embert egy háziállathoz hasonlítani, de bárki, aki felteszi magának a fent említett kérdést, biztos, hogy a döntését érzelmi alapon hozza meg. És valljuk be, könnyebben csippantunk le egy ismeretlen fenekéből, mint a legjobb barátunkéból. 

Félre a tréfával, ez tényleg nem egy mindennapos történetet feldolgozó film.  Az ember életében történik néha olyan momentum, amit soha nem fog teljes mértékben feldolgozni és elfelejteni. Ez is egy ilyen momentum a túlélők életében. Le a kalappal a hihetetlen lelki erejük előtt. Ki-ki döntse el, hogy ez a döntés elítélendő-e, vagy inkább az embert mutatja meg igaz valójában...

Ilyen a formám (Just My Luck)

Ilyen a formám (2010)

  Itt az ideje, hogy leírjam az első negatív
 véleményemet egy filmmel kapcsolatban, csakhogy meglegyen
az egyensúly. Mondjuk úgy,
hogy ezt a filmet a tiniknek készítették,
mert minden megvan benne, hogy a célzott közönségnél sikert arasson: jó pasi (aki még nem lerágott csont), dögös csaj, hétköznapi alapsztori (amibe magunkat is simán elképzeljük) és persze romantika ezerrel. Mégis az első 10 percben kiakadtam rajta. Ezt a filmet még a fiataloknak sem ajánlanám, mert olyan eldeformált képet fognak kialakítani az ellenkező nemről, hogy soha az életben nem fog nekik megfelelni egy sem. Arról már nem is beszélek, hogy szegény Jennifer Lopez nehezen tudna nekem szórakoztató perceket okozni. Nem bírom a tökéletes világát, ahol minden különleges, szép és szuper, de belül nincs semmi. Az élet nem ilyen, hála istennek!
Na de kezdjük az elején: Zoe nem keresi tovább a nagy őt, akire eddig várt, hanem úgy dönt, pasi nélkül alapít családot, és jelentkezik egy mesterséges megtermékenyítésre. Természetesen miután átesett a beavatkozáson, pont aznap összefut egy jóképű, vicces és nem mellesleg álom pasival, Stannel. A helyzet bonyolódik, és persze megbeszélnek egy randevút. Stan egy lampionokkal, és gyertyával megvilágított, szuper romantikus kerti vacsorára hívja Zoet.....Hát én ettől akadtam ki..., ez a jelenet számomra annyira a fantázia szüleménye, mint a Jedi visszatér. Persze a rendező megpróbálta elvenni a giga romantika élét azzal, hogy pizzát esznek és nem kaviárt, meg narancsos kacsát... Na, de lépjünk túl az első megrázkódtatáson. Zoe és Stan kapcsolata szépen alakul. A csavar persze az, hogy Zoe nem meri bevallani Stannek, hogy terhes. A második sokk akkor ért, amikor Stan meghívja Zoet a farmjára. Zoe annyira elolvad Stan látványától (meztelen, izzadt felsőtest, kantáros farmer, cowboy kalap stb..), hogy belehajt egy fába. Aztán, amikor eljön az esti borozgatás ideje és Stan és Zoe egymásba bonyolódnak, Zoenak lesz egy orgazmusa, mert Stan megcsókolta a nyakát :-( Köztudott, hogy a várandós nők hormonjai ugrálnak, és ilyenkor jobban kívánják a szexet, de uraim, magukat is ki kell ábrándítanom: egy nő nem tud orgazmust produkálni egy nyakcsóktól.. Ebben a jelenetben a férfiakat ringatják tévhitbe. Ha tudnák, hogy hány nő megjátssza az orgazmust, és igazából mennyi a valódi, hát eléggé elkeserednének.
Természetesen a film végére minden kiderül, Stan begurul, aztán Zoe könyörög és Stan megbocsájt. Félre értés ne essék, nem a romantikus vígjátékok ellen vagyok, tudom, hogy mindig nem lehet drámázni, de muszáj, hogy legyen egy elvárt szint, amit hoznia kell egy ilyen filmnek.
Ajánlok egy pár igazán értékes és jó romantikus vígjátékot:

• Igazából szerelem (2003)
• Bridget Jones I-II. (2001; 2004)
• Szex és New York I-II. (2008; 2010)
• Egyszerűen bonyolult (2009)
• Holiday (2006)

És ajánlok párat, amit ha jót akarsz magadnak, nem nézel meg:

• Exférj újratöltve (2010)
• A szuper exnőm (2006)
• Hová lettek Morganék (2009)
• Szakíts, ha bírsz (2006)
• Cserebere szerencse (2006)

Most már tudtok kommentálni, ha akartok:-)

Jó szórakozást!

Velem vagy nélküled (The Story of Us)

Rob Reiner: Velem vagy Nélküled (1999)

Amikor megismerünk valakit, és a vége házasság lesz, nagyon sok mindenre nem készülünk fel, mert nem is tudjuk igazán, hogy mi vár ránk. Sokféle hit és tévhit kering arról, milyen is egy életre szóló házasság. Én azt gondolom, hogy ez csakis attól a két embertől függ, akik benne vannak. És hogy az évek alatt hogyan tudnak egymáshoz viszonyulni.
A Velem vagy Nélküled egy igazi, szívmelengető, tabukat döngető tanmese. 
A történet hétköznapi, mégis más, mert szemtanúi lehetünk egy 15 éve tartó házasság legbelsőbb titkainak. A legjobb az egészben, hogy a film mégsem szubjektív, mert megmutatja a nő és a férfi oldaláról is a boldog-boldogtalan perceket. És pont ez a lényege az egésznek, hogy igazán akkor értjük meg a legsúlyosabb vita tárgyát, ha belegondolunk, hogy a másiknak ez mit jelent. Mondanom se kell, hogy  Bruce Willis és Michelle Pfeiffer nagyon jól érzékeltetik ezt a játékukban. 
Ben és Kate 15 év házasság után mélypontra kerül. Van két gyerekük, és éppen  nyári táborba küldik őket.Az idő alatt megpróbálnak egymás nélkül élni. Az ember a bőrén érzi a két ember megcsömörlött, fásult lelki világát. Én azt mondom, hogy egy ilyen helyzetből csak azok tudnak kijönni, és együtt maradni, akik tényleg szerelemből kötötték össze az életüket a párjukkal, és elfogadják a másikat, olyannak, amilyen. Nem ruházzák fel mindenféle nem létező tulajdonsággal. 
Minden olyan embernek ajánlom a figyelmébe, aki házasodni készül, vagy akár már 20 éve él házasságban, mert a film megmutatja a lehetséges megoldást egy ilyen problémára. 

Amerikában (In America)

Jim Sheridan: Amerikában (2002)

Egyszer kölcsönkaptam ezt a filmet egy átírt DVD-n. Már a borítója is felkeltette az érdeklődésemet, de "hála" az otthon megírt DVD-nek és az én "Made in China" lejátszómnak, nem sikerült megnéznem. Pedig már bekucorodtam a tv elé, szemüveg, pattogatott kukorica, távirányítok be voltak készítve, és mégis ERROR. Aztán egy pár évvel később megláttam a műsorújságban, hogy le fogják adni..Drága férjemet leültettem a fotelba egy sörrel és leragasztott szájjal, mert imád a legfontosabb részeknél beszélni..A szokásos dolgok bekészítve és indulhat a filmben való teljes elmerülés.

Az Amerikában hangulata az, ami elsőre megfogott. Egy kincs a mai effektekkel teli filmvilágban. Érzi az ember a realitást, azt, hogy a főszereplők bármikor elsétálhatnának mellettünk, és mégis különlegesek, mert egy olyan szellemi és lelki erőről tesznek tanúbizonyságot, amit  nagyon-nagyon sokan nem merünk megtenni! Ez a film megmutatja, hogy miért érdemes élni, még a luxus és gazdagság világától legtávolabb is. 

A történet lényege egyszerűnek tűnhet. Egy Ír család (Johnny az apa, Sarah az anya, Christye és Ariel a két kislányuk) kivándorol Amerikába, és megpróbál új életet kezdeni teljesen előröl, mivel  semmijük sincs egymáson kívül. Beköltöznek New Yorkban egy brooklyni "drogos" ház tetőtéri lakásába, ahol előttük csak a galambok laktak. Ahogy peregnek a filmkockák, szépen-lassan kiderül, hogy milyen  szörnyű múltat hagytak maguk mögött-volt egy kisfiuk is Franky, aki két évesen leesett a lépcsőről, és 5 évesen meghalt agydaganatban. Johnny képtelen azóta teljes életet élni és bármiféle érzelmet kimutatni a világ felé, ami miatt nem is talál magának színészi munkát. Talán pont Johnny miatt sem tud a család többi tagja  túllépni ezen a tragédián. A Sarah és a gyerekek is megpróbálnak segíteni a maguk módján az apjuknak, de mint tudjuk az élet nem ilyen. Amíg valaki képtelen szembenézni saját magával, addig senki nem tud rajta segíteni. Erről az utazásról szól az Amerikában . A film vége persze happy-end, de ezt mégis elnézem neki, mivel maga a rendező, Jim Sheridan Írországból jött Amerikába, és ez az ő története egy kis átalakítással..